Póth Attila pszichológus

31/08/2026

Ez biztos?

Újra végiggondolom - és akkor megértem, hogy miért nem írt vissza? Miért mondta ezt? Mit gondolhat rólam? Hol rontottam el? Mi lesz, ha…?

Elsőre úgy tűnhet, hogy a helyzetet próbáljuk megoldani. Közben lehet, hogy már nem arról gondolkodunk, amit ténylegesen tudunk, hanem arról, amit feltételezünk.

„Biztosan haragszik.”
„Nyilván csalódott bennem.”
„Ha ezt mondta, biztosan azt gondolja rólam, hogy…”

Egyik feltételezésből jön a másik, majd a következő. Egy ponton már egészen biztosnak tűnhet valami, amiről valójában kevés konkrét információnk van.

Például valaki nem válaszolt az üzenetünkre. A tény: nem válaszolt. A történet, amelyet hozzáköltünk: biztosan megharagudott.

Innen pedig már jöhet a következő gondolat: mit rontottunk el, vajon mit gondol rólunk, és hogyan fog megváltozni emiatt a kapcsolatunk.

Ilyenkor adódna egy egyszerű lehetőség: megkérdezni a másikat. Kérdezni viszont kiszolgáltatottabb érzés lehet, mint feltételezni.

Ha megkérdezzük, olyan választ is kaphatunk, amit nem szeretnénk hallani. Lehet, hogy kiderül: rosszul értelmeztük a helyzetet. De az is lehet, hogy valóban valami nincs rendben. Ilyenkor ott a bizonytalanság a kimenetellel kapcsolatban, nincs kontrollunk felette. Ez pedig szorongató érzés.

A feltételezés azonnal ad valamilyen magyarázatot. Amelyet elbírunk. Lehet, hogy rossz magyarázat, de átmenetileg lezárja a bizonytalanságot.

Ezért olyan nehéz abbahagyni a ruminációt, azaz a rágódást.

Nem feltétlenül azért gondolkodunk újra és újra, mert szeretnénk megtalálni az igazságot. Néha azt szeretnénk, hogy végre ne kelljen elviselnünk azt, hogy nem tudjuk.

Érdemes ezért időnként megállni: Mit tudok biztosan? Van valami, amit még meg tudok kérdezni vagy tenni?

Ha igen, érdemes azt megtenni, megkérdezni.

Ha nincs, akkor lehet, hogy már nem problémát oldunk meg, hanem a bizonytalanságot próbáljuk gondolkodással megszüntetni.

A gondolkodásnak természetesen van helye. Segít megérteni, tanulni a történtekből, mérlegelni és dönteni.

A kérdés az, hogy valóban közelebb visz-e a megoldáshoz, vagy csak a feszültségünk akarjuk így csökkenteni.


www.pothattilapszichologus.hu

24/08/2026

Attól, hogy értem, még nem változik semmi

„Most már értem, miért csinálom, honnan ered ez az egész!”

Fontos pillanat az ilyen aha-élmény, amikor megfejtjük a működésünk. Hogy kinek a hangján halljuk az utasítást, a megjegyzést, hogy eszünkbe jut: gyerekkorunkban ki viselkedett így velünk. Fontos felismerni, honnan jön egy reakció, miért olyan nehéz valamivel szembenézni, miért kerülünk újra és újra hasonló helyzetekbe.

Megkönnyebbülés, amikor rájövünk: miért olyan nehéz nemet mondanunk. Vagy miért akarunk mindenáron megfelelni mindenkinek.

A felismerés sok mindent érthetőbbé tehet.

De attól még nem lesz könnyebb mást csinálni helyette.

Oka van, hogy valamit úgy csinálunk, ahogy. Régen a működés segített túlélni, megoldani nehéz helyzeteket, ám ma már inkább akadályt jelentenek.

Mit kezdek azzal, amit már tudok magamról?

Mert a felismerés után nem feltétlenül jön automatikusan a változás. Gyakorolni kell a mást. Eleve: megtalálni azt, ami jobban szolgálja a szükségleteinket. Majd elviselni, hogy az új működés eleinte idegen. Hogy több energiát vesz el. Hogy nem mindig sikerül. Mindez természetes, hisz hosszú évek alatt belénk rögzült dolgokat nem lehet egy szempillantás alatt módosítani.

Érthetem, miért nehéz nemet mondanom – de ettől még nekem kell először kimondanom azt a nemet.

Tudhatom, miért félek a konfliktustól – de ettől még nekem kell egyszer benne maradnom egy nehéz beszélgetésben.

Érthetem, honnan jön a túlzott alkalmazkodásom – de ettől még nekem kell megtapasztalnom, hogy akkor is rendben lehetek, ha nem alkalmazkodom mindenhez.

A megértés fontos. De önmagában nem változtat meg semmit.

A változás ott kezdődik, amikor azzal, amit már tudunk magunkról, elkezdünk mást csinálni. Nem az a cél, hogy soha többé ne akarjunk megfelelni, ne féljünk a konfliktustól, vagy ne akarjunk azonnal igent mondani. Hanem hogy legyen egy pillanat a régi reakció és a cselekvés között. Egy kis tér, amelyben már választhatunk. Amelyben dönthetünk másként is.

17/08/2026

Nem kell bizonyítanunk, hogy nekünk most nehéz

„Más ezt simán megoldaná.”

„Másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak.”

„Én miért nem bírom ezt könnyebben?”

Sokszor nem is azt kérdezzük magunktól, hogy valami nehéz-e, hanem azt, hogy elég nehéz-e ahhoz, hogy segítséget kérjünk.

Pedig nem ugyanazokban a dolgokban vagyunk erősek.

Van, akinek könnyű nemet mondania valamire. Másnak nehéz.
Van, aki gyorsan dönt. Más sokáig őrlődik.
Van, aki jól viseli a bizonytalanságot. Másnak ez rengeteg energiájába kerül.

Attól, hogy valamit más könnyebben megold, nekünk még lehet valódi nehézség.

És ettől nem vagyunk kevesebbek.

Lehet, hogy valaki egyébként jól működik. Dolgozik, kapcsolatban él, gyereket nevel, intézi a mindennapokat. Csak van valami, amivel egy ideje nem jut előrébb.

Egy döntés, amit nem tud meghozni. Egy visszatérő konfliktus. Egy kapcsolat, amelyben újra és újra ugyanoda jut. Egy kérdés, amit már sokszor végiggondolt, mégsem lát tisztábban.

Nem feltétlenül azért, mert baj van. Lehet, hogy egyszerűen csak túl közel van hozzá. Ahogy a mondásunk is szól: nem látja a fától az erdőt.

Amikor elmélyedünk valamiben, nehéz kívülről rálátni a nagy egészre. Ismerjük a történet minden részletét, az összes előzményt és az összes „igen, de…” kezdetű gondolatot. Éppen ezért néha nehéz észrevenni valami újat.

Ilyenkor lehet hasznos a pszichológus. Aki nincs benne ugyanebben a történetben. Aki kívülről segít nekünk ránézni a dolgokra. Új szempontokat behozva, megtámogatva minket, ha nehéz döntés előtt állunk.

Nem azért, hogy megmondja, mit kell tenni. Hanem hogy segítsen más lehetőségeket találni, amelyeket eddig nem is vettünk észre.

Ehhez nem kell összeomlani. Nem kell megvárni, amíg már semmi nem működik.

Elég lehet annyi: „Ezt egy ideje egyedül próbálom megoldani, de most nem jutok vele tovább.”


www.pothattilapszichologus.hu

10/08/2026

Hogyan lehet a pszichológusnál mindent jól csinálni?

Úgy, hogy nem akarunk megfelelni, szépíteni, tartani magunkat. Hogy magunkat adjuk. A pszichológiai ülés nem olyan hely, ahol előírások vannak.. Nem kell minden alkalommal valami fontos felismerésre jutni, és nem kell mindig készen állni arra, hogy mélyre menjünk.

Lehet olyan nap, amikor valaki azt érzi: „Erről most inkább ne beszéljünk. Ehhez ma nincs elég erőm.” A pszichológusnak ez is fontos információ.

Azt is lehet mondani: „Ezt nem egészen értem.” Vagy: „Nem így látom.”

A pszichológus nem tud mindent. Lehet egy gondolatunk arról, mi történhet a háttérben, észrevehetünk összefüggéseket, de ezek nem biztos válaszok. Mi is tévedhetünk, félreérthetünk valamit.

És nem vagyunk gondolatolvasók sem!

AbbóI tudunk dolgozni, amit a kliens megoszt velünk. Lehet, hogy valami fontos ott van benne, de még nem tudja, nem meri hangosan megfogalmazni. Ezen közösen tudunk dolgozni, hogy ki lehessen tenni a nehezet is az asztalra.

Van, amikor valaki nem az érzéseivel szeretne foglalkozni, hanem egy konkrét problémával érkezik. „Nem tudom, mit tegyek ebben a helyzetben.” „Segítene, ha együtt átgondolnánk a lehetőségeimet.”

Ez is lehet a közös munka értékes része. Néha arra van szükség, hogy ránézzünk egy helyzetre, a döntési lehetőségekre, egy konfliktusra vagy arra, hogyan lehetne valamit másképp csinálni.

És az is előfordulhat, hogy valaki az ülés közben jön rá: most valami egészen másról szeretne beszélni.

A pszichológiai munka közös folyamat. A kliens hozza a saját történetét, tapasztalatait és érzéseit, a pszichológus pedig a figyelmét, tudását és jelenlétét.

És közben egyikünk sem tévedhetetlen.

Talán éppen ettől válhat az ülés olyan térré, ahol minden szónak, érzésnek, gondolatnak, gesztusnak biztonságos helye van. Lehet kérdezni, bizonytalannak lenni, megállni, másképp gondolni valamit – mert minden, amit magunkról megosztunk, hordoz valamit arról, hogyan vagyunk, mire van szükségünk, mi zajlik bennünk.


www.pothattilapszichologus.hu

31/07/2026

27/07/2026

Hogy lehettem ennyire hülye?

Sokan feltesszük ezt a kérdést magunknak, amikor egy döntésünkről utólag kiderül: nem ez volt a legjobb választás. Másként is dönthettünk volna.

Amikor már tudjuk, hogyan alakultak a dolgok, könnyű visszanézni, és azt gondolni: ezt előre kellett volna látnom.

Csakhogy akkor még nem tudtuk azt, amit ma már tudunk. A döntésünket az akkori tudásunk, tapasztalataink, az akkori élethelyzetünk, érzéseink, szükségleteink és a rendelkezésünkre álló információk alapján hoztuk meg. Előfordulhat, hogy valaki nem mondott el mindent, vagy az „apróbetűs rész” csak később derült ki. Nehéz élethelyzetben, nyomás alatt kevesebb lehetőséget vagyunk képesek látni. Könnyen lehet, hogy abban a helyzetben valóban ez volt a lehető legjobb döntés.

Nem kellemes érzés tévedni és ezt belátni. Ám, ahogy a közmondás is tartja: tévedni emberi dolog.

Nem a tévedéseink vagyunk.

Sokszor az is nehezíti a döntéseinket, hogy úgy tekintünk rájuk, mintha véglegesek lennének. Mintha egyetlen választás örökre meghatározná az életünket.

Pedig a legtöbb döntés nem egy lezárt pont. Az élet ritkán fekete-fehér. Lehet újragondolni. Lehet irányt váltani. Lehet korrigálni. Lehet tanulni abból, ami történt.

Érdemes ilyenkor megállni egy pillanatra, és feltenni magunknak néhány kérdést.

Valóban rosszul döntöttem? Vagy csak ma már olyan dolgokat is tudok, amelyeket akkor még nem tudhattam?

Talán nem is létezik tökéletes döntés. De létezhet egy elég jó döntés. Olyan, amelyet az adott pillanatban, a rendelkezésünkre álló tudás és információk alapján hoztunk meg.

És ha később kiderül, hogy mégis más irány vezet közelebb ahhoz az élethez, amelyet szeretnénk élni, attól még nem biztos, hogy elkéstünk.



www.pothattilapszichologus.hu

20/07/2026

Ki kell érdemelnem a pihenést?

Végre itt a szabadság. Ott a könyv a polcon, amelyet hónapok óta szeretnénk elolvasni. Kint süt a nap. Lehetne egy nyugodt délután. Mégis nehezen megy.

Néhány oldal után már eszünkbe jut, mit kellene még megcsinálni. Válaszolni egy e-mailre. Elindítani egy mosást. Elintézni még valamit.

Mintha a pihenéshez is ki kellene érdemelnünk a jogot.

Ha ismerős ez az érzés, attól még nincs velünk semmi baj. Sokan úgy nőttünk fel, hogy azt tanultuk meg: előbb a kötelesség, előbb a feladat. A pihenés csak akkor "jár", ha már mindennel végeztünk. Ha hasznosak voltunk. Ha helytálltunk.

Nem csoda, ha felnőttként nehéz egyszerűen csak leülni egy könyvvel. Vagy megengedni magunknak egy délutánt, amikor olyasmit csinálunk, amit nem „kell”, csak jólesik.

A pihenés nem jutalom, amit ki kell érdemelnünk. Hanem szükséglet. Éppen úgy, mint az alvás vagy az evés. Feltölt, hogy később újra legyen miből adni, dolgozni, jelen lenni.

Érdemes megállnunk, és megfigyelnünk: milyen érzések vannak bennünk? Milyen gondolatok bukkannak fel? Kinek a hangján halljuk azokat? Mit mond a belső hang?

"Lusta vagy."

"Hasznosabb dolgod is lehetne."

"Majd csak azután pihenj, ha mindennel végeztél."

Ezek a mondatok sokszor nem a jelenből érkeznek. Régi szabályok, amelyeket valamikor megtanultunk.

Nem kell rögtön megváltoztatni őket. Már az is fontos lépés lehet, ha felismerjük őket. Érdekes tapasztalás az, amikor először valóban megengedjük magunknak, hogy most ne csináljunk semmi „hasznosat”. Hiszen ki más adhatna erre engedélyt, ha nem mi magunk? Dönthetünk úgy – bűntudat nélkül –, hogy ezt a délutánt olvasással töltjük. Nem azért, mert kiérdemeltük. Hanem mert erre van szükségünk.

Lehet, hogy nem azért olyan nehéz pihenni, mert rosszul csináljuk.

Hanem mert még tanuljuk elhinni, hogy akkor is értékesek vagyunk, amikor éppen nem vagyunk hasznosak.



www.pothattilapszichologus.hu

14/07/2026

A kevesebb több.

Miért fontos, hogy hagyjuk a gyerekeket focizni vagy zombiapokalipszisben túlélni? Miért játszanak kevesebbet a mai gyerekek? Egy új kutatásban a leglegitimebb szakértőket kérdezték: magukat a gyerekeket.

13/07/2026

Mi hiányzik valójában?

„Hiányzik.”

Szakítás után, egy barátság végén vagy akár egy munkahely elhagyásakor gyakran megjelenik bennünk ez az érzés. De vajon pontosan mi is az, ami hiányzik?

Ő maga? A közelsége? Az a jövő, amelyet együtt elképzeltünk? Az érzés, hogy valahová tartozunk? A biztonság? A kiszámíthatóság?

Érdemes egy pillanatra megállni, és kíváncsian ránézni arra, mit is élünk át valójában.

Pontosan mi hiányzik? Melyik pillanatban érzem ezt a legerősebben? Mit adott nekem ez a kapcsolat vagy élethelyzet? Van-e olyan szükségletem, amely most betöltetlen maradt? Biztosan csak ez az egyetlen módja annak, hogy ezt megélhessem?

Nem azért érdemes feltenni ezeket a kérdéseket, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy „nem is hiányzik”. Hanem azért, hogy jobban megértsük önmagunkat. Előfordulhat, hogy végül ugyanoda jutunk: igen, valóban az a személy vagy az a munka hiányzik.

De az is lehet, hogy a hiány mögött egy betöltetlen szükséglet rajzolódik ki. Talán a biztonság hiányzik. Az elfogadottság. A közelség. Vagy az az élet, amelyről azt hittük, hogy meg fogjuk élni.

Amikor sikerül pontosabban megfogalmazni, mi hiányzik, sokszor azt is jobban megértjük, hogy mire vágyunk valójában. Ez nemcsak a veszteség feldolgozásában segíthet, hanem abban is, hogy később tudatosabban kapcsolódjunk másokhoz – és önmagunkhoz.

Lehet, hogy a válasz nem érkezik meg rögtön. De néha már az is fontos lépés, ha nem csak azt kérdezzük magunktól: „Ki hiányzik?”, hanem azt is: „Mi hiányzik valójában?”



www.pothattilapszichologus.hu