23/04/2021
Gyászoljuk a COVID előtti életünket
Több mint egy évvel ezelőtt a COVID felülírta életünket, és gondolkodásunkat. Az ismeretlen helyzetben mindenki kereste a helyét. A változásoknak nyomán mindenki elveszített valakit, vagy valamit. Ez egy kollektív veszteségélmény, ami közös, de a gyász egyedi.
Hogyan lehet feldolgozni ezt a veszteséget?
Milyen érzések kavaroghatnak bennünk?
Az izoláció, a szabad mozgás lehetőségének elvesztése csak egy része. Rengetegen vannak, akik az emberi kapcsolataikat, az egzisztenciájukat, a békéjüket, a bizalmukat, a biztonságérzetüket vesztették el. A világképünk egy darabját, és azzal együtt a viszonyítási pontjainkat. Tudatosítanunk kell, hogy az izolációval együtt járó változás azt is jelenti, hogy gyászolom azt az életformát, amiben voltam.
A gyász az tulajdonképpen egymásnak ellentmondó érzések összessége, csak éppen teljesen egyedi, hogy ki mikor és milyen sorrendben tapasztalja meg a tüneteket. Kiszámíthatatlanul és váltakozva törnek ránk olyan ellentétes érzések, mint a hála és a bűntudat, az öröm és a bánat. Egyik pillanatban megjelenik bennünk a fájdalom, indulat, a következőben meg ránk tőr az szorongás, a bánat, vagy pont érzéktelenné válunk. Okozhat evészavart, koncentrációs problémákat, vagy azt, hogy eltávolodunk a megszokott kapcsolati rutinunktól, visszahúzódunk.
Szintén gyanakvásra adhat okot, ha túl sokat dolgozunk, internetezünk, eszünk, sportolunk, vásárlásunk, alkoholt- és gyógyszereket fogyasztunk, amelyektől valójában nem vagyunk jobban, csak csökkenti a feszültséget, átmeneti megkönnyebbülést okoz.
A depresszió és a gyász nem ugyanaz. Vannak olyan depressziós állapotok, aminek egy korábbi, fel nem dolgozott veszteség a kiindulópontja, általában van a kettő között kapcsolat. A gyász hullámzik, míg a depressziónak van egy lassabb dinamikájú, de egy irányba mutató érzelmi változása. Ugyanakkor a gyászoló a szomorúság mellett képes az örömre is, amire a depressziós nem. A depressziós ember önmagát vádolja, a gyászoló esetében a bűntudat, az önvádlás a veszteséghez kötődik.
Ez a megrekedt állapot befolyásolja többek között a kötődésre való képességünket is. A saját feldolgozatlan veszteségeink által, nem értjük, hogy miért nem sikerül közelebb kerülni egymáshoz, miért nem érezzük azt a biztonságot, szeretetet, kötődést.
Fontos lenne megérteni, hogy ez nem egy intellektuális terület, hanem ez egy érzelmi terület. Önmagam elfogadása ott kezdődik, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy érzelmi folyamatban vagyok benne. Tudatosság, ahhoz kell, hogy beazonosítsam az érzéseimet. Adjunk nevet az érzésnek. Segíthet még, ha megnevezzük, hogy mi minden változott bennünk és körülöttünk.
Tévhit, hogy az idő segít. Ez csak akkor igaz, ha teszünk is érte. A másik tévhit a „Légy erős!”. Erősnek próbáljuk mutatni magunkat, ami oda vezethet, hogy még önmagunk elöl is letagadjuk a gyászunkat.
Ahányan vagyunk, annyiféle gyászreakció van. Azt, hogy hogyan hat ránk egy veszteség nagyon sok minden befolyásolja. Teljesen különböző előtörténettel rendelkezünk. Ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy egy veszteségesemény mentén lehet több veszteségélményünk, ami felerősíthet, megbolygathat egy korábbi, fel nem dolgozott veszteséget. Ezek aztán összeadódnak, és az a bizonyos veszteségcsomag egyre nagyobb és nagyobb lesz, és egy ponton túl nem fér bele több.
A feldolgozatlan veszteség olyan, mint egy kukta, amin a szelep elzárva marad, majd a hő hatására felrobban. Valami hasonló történik velünk is akkor, amikor nem bírjuk már elviselni a feldolgozatlan veszteségek feszültségét. Ilyenkor a legkisebb, apró dolgon is kiborulunk.
Van lehetőségünk megoldást keresni, és felvállalni a felelősséget a saját érzelmi reakcióink alakításáért. A saját egyedi igényeinken múlik, hogy a veszteségünket milyen módszer vagy szakember támogatásával szeretnénk feldolgozni. Lehet, hogy valakinek az az igénye, hogy meghallgassa egy segítő, de ha valaki egy olyan gyakorlatiasabb, konkrétabb eszközre vágyik, ami segít, akkor a gyászfeldolgozó módszer jó választás lehet. Ez utóbbi egyébként hosszabb távon is nagy segítség, amikor az életünkben veszteségélményekkel kell szembenézni. Olyan eszközt kaphatunk a kezünkbe, amivel ilyen helyzetben tudunk önmagunkért tenni.
Hozzátartozóként pedig azzal tudunk a legtöbbet segíteni a gyászolónak, hogy tanácsok helyett ítélkezés nélkül meghallgatjuk, hagyjuk, hogy nyíltan és őszintén kommunikáljon az érzéseiről.
