09/07/2026
Először vettem át a diplomámat diplomaosztó ünnepségen. (Az eddigi 3-ból.)
Talán azért, mert a Közösségi és Családi Mediátor képzést éltem meg a legintenzívebben - ennek a képzésnek a során értek a legnagyobb felismerések - itt tanultam a legtöbbet magamról - itt érkezett meg az, amire hosszú évek óta vártam, amin hosszú évek óta dolgoztam: az önbizalmam. A hitem saját magamban. A bizonyosság, hogy értékes vagyok, hogy rengeteg belső erőforrással rendelkezem, és hogy nagyon sok mindent jól csinálok.
A ceremónia egyszerű volt és letisztult, méltóságteljes és támogató. Vajon hány beszédet hallgattam életemben úgy, hogy közöm nem volt a szavakhoz, az üzenethez, nem volt számomra releváns, ami elhangzott! Egy hete csütörtökön életemben először éreztem azt, hogy nem üres sallangokat hallgatok - hiszen saját tapasztalásom volt az elhangzottakról.
A Semmelweis Mentálhigiéné Intézet összes szakának végzősei jelen voltak (vagyis nem mindenki, csak 331 fő) és eskütétel után mindenki egyenként vehette át a diplomáját. Szerintem én kb mindenkit hasonló lelkesedéssel tapsoltam meg. Néztem a kisétáló emberek arcát, mosolyát, tartását, a büszkeséget, ami átjárta a mozdulataikat, az örömöt, az elégedettséget. A hálát. Mosolyukban, tartásukban benne volt a sok lemondás, a sok leküzdött kihívás, a sok csalódás és a sok elégtétel, a sok fejlődés, a sok megkötött kapcsolat, és a sok veszteség is. Pontosan tudtam, hogy mindenki megélte mindezt, akárcsak én.
Számomra a legcsodálatosabb érzés az volt, amikor rám köszönt egy volt gimis osztálytársam - és amikor felfedeztem egy nagyon régi ismerősömet, akit 15 éve nem láttam - és amikor láttam egy volt csoporttársamat is az első trénercsoportomból, aztán egy TA képzésről. Mindhárman más-más szakon végeztek. Tudtunk pár szót váltani.
Ez a fajta együtt-lét, és együtt tanulás, együtt fejlődés, együtt érdeklődés és nyitottság a világra, nekem nincs ennél szebb. Emberek találkoznak, elválnak, majd később ismét kereszteződnek az útjaik.
A hallgatók nevében elmondott záróbeszéd minden egyes szavát éltem, éreztem. Mert az teljes mértékben rólam is szólt.
Rendkívül hálás vagyok az életnek, hogy részese lehettem a mediátor képzésnek a Semmelweis-en. És persze hála tölt el, ha a páromra gondolok, aki minden percben minden kételyemben és nehézségemben támogatott és szállított a vasútállomáshoz, meg vissza, főzte a vacsorákat, amikor későn értem haza. És úgy egyáltalán, megadta nekem a szabadságot, hogy kiteljesedhessek.
Ugyancsak hálás vagyok az oktatóimnak. Süki Szilvia, Magyar Erika, Ugrin Erzsébet, Pilinszki Attila, ők négyen többet adtak nekem, mint azt szavakba tudnám önteni.
És hálás vagyok minden csoporttársamnak, mindenért.
A szertartás után eszembe jutott, hogy vajon mit szólnának a szüleim ahhoz az emberhez, aki lettem. Vajon jobbá tudtam volna tenni az életüket a mostani tudásommal? Vajon hogyan alakult volna a családunk nagy törése, ha akkor tudom a konfliktusról és azok rendezéséről azt, amit most tudok? Rengeteg "mi lett volna, ha" és "bárcsak" eszembe jutott, és szépen elengedtem őket. Mert nem jutottam volna el idáig, ha nem lett volna a családunkban törés, nem lennék ma az, aki vagyok, ha nem történtek volna meg velem a múltbeli dolgok. Ha nem vesztettem volna el a szüleimet, viszonylag korán.
Remélem, hogy büszkék lennének rám. Arra törekszem, hogy olyan ember legyek, akire büszkék lennének.
Hennel Éva - Mediátor, Mentálhigiénés szakember valószínűleg miattad lettem mediátor. Örök hálám!!!!
Orsolya Wächter-Szili nagyon nagyon örültem, hogy láttalak és váltottunk pár szót!
Brandt Erika elfutottál, mielőtt eszembe jutott volna, hogy lőjünk szelfit... Nagyon örültem Neked!!
Dreszler Viki, az életben nem hittem volna, hogy ott találkozunk, bár gyanús volt, hogy egyszer filmklubon láttalak, szóval valójában nem kéne hogy meglepődjek.
