21/08/2026
Mostanában elég sok időm volt elmélkedni azon, hogy tulajdonképpen mit csinálok, és miért csinálom úgy, ahogy.
Hogyan működik az ember fizikailag, mentálisan és energetikailag?
Miért van az, hogy valamit fejben pontosan tudunk, mégsem tudjuk megtenni?
Miért nem tudunk mozdulni, amikor pedig már nagyon szeretnénk?
Mi van a halogatás, az állandó fáradtság, a visszatérő testi problémák, az újra és újra ismétlődő élethelyzetek mögött?
És egyre inkább ugyanoda jutok:
az embert nem lehet szétdarabolni.
Több mint húsz éve dolgozom a fizikai testtel masszőrként. Ennyi idő alatt pedig bőven volt alkalmam megtapasztalni valamit.
Nagyon sokszor hiába kezeljük azt a pontot, ahol éppen fáj.
Jobb lesz. Elmúlik. Fellélegzik az ember.
Aztán egy idő múlva visszajön.
Megint kezeljük.
Megint jobb.
Aztán megint visszatér.
És egy idő után engem már nemcsak az kezdett érdekelni, hogy hol fáj, hanem az is:
Miért tér vissza?
Mi van mögötte?
Honnan indul?
Mi tartja fenn?
És miért pont ott jelez a test?
Ez alól egyébként én sem vagyok kivétel.
Egyszer elmentem az orvoshoz, és elkezdtem sorolni, milyen problémáim vannak, hol fáj, mit tapasztalok. Egy ponton közölte velem, hogy ne mondjak ennyi mindent. Mondjak egyet.
Egy problémát.
Én pedig ott ültem, és arra gondoltam:
De melyiket mondjam?
Mert számomra ezek összefüggnek.
Nem tudom kivenni az egyiket az egészből, és úgy tenni, mintha a többi nem létezne.
És szerintem nagyon sok ember pontosan ezt éli meg.
Fáj a nyaka.
Feszül a válla.
Nem alszik.
Fáradt.
Szorong.
Nem tud koncentrálni.
Folyamatosan pörög.
Vagy éppen ellenkezőleg: már semmihez nincs ereje.
Közben ott van egy kapcsolat, amiben évek óta nem érzi jól magát.
Egy munkahely, ahová minden reggel összeszorult gyomorral indul.
Egy veszteség, amit soha nem dolgozott fel.
Egy régi sérelem.
Harag.
Düh.
Félelem.
Bűntudat.
Egy családi történet, amiről harminc éve nem beszélünk.
És akkor kiválasztunk ebből egyet, mert éppen az fáj a legjobban?
Én ezt már nem tudom így nézni.
Mert az ember nem különálló alkatrészekből áll.
A test nem külön életet él attól, amit érzel.
Az érzelmeid nem függetlenek attól, amit átéltél.
A jelenlegi reakcióid nem feltétlenül függetlenek attól, amit gyerekként megtanultál.
És az energetikai működésedet sem választom külön mindettől.
Ezért érdekel engem mindig a gyökér ok.
Ha fáj a kezed, természetesen érdekel a kezed.
De engem az is érdekel:
honnan ered?
Miért pont most?
Mi történt előtte?
Mi minden kapcsolódik hozzá?
Mitől marad fenn?
Mert ha csak az ágakat vagdossuk, miközben a gyökérhez soha nem nyúlunk, nem kell nagyon meglepődnünk azon, hogy újra kihajt.
Ugyanezt látom a lelki elakadásoknál is.
Valaki azt mondja:
„Halogatok.”
Rendben.
De miért?
Mert lusta?
Mert nincs benne elég akaraterő?
Vagy azért, mert amit meg kellene tennie, valami sokkal mélyebbet aktivál benne?
Mi lesz, ha nem sikerül?
Mi lesz, ha sikerül?
Mit szólnak mások?
Mi történik, ha végre nemet mond?
Mi történik, ha magát választja?
Mi történik, ha kilép abból, amit húsz éve ismer?
És egyszer csak kiderülhet, hogy amit eddig egyszerűen halogatásnak neveztünk, annak a mélyén ott van egy régi félelem, egy családi minta, egy kudarc, egy veszteség vagy egy olyan belső mondat, amit az ember talán már nem is tudatosan gondol.
Csak működik benne.
És pontosan ez az egyik legnehezebb része.
Mert sokszor azt sem tudjuk, mit keresünk.
Ott van a tudatalattiban.
Eltemetve.
Elnyomva.
Nem azért, mert hülyék vagyunk és nem látjuk, nem akarjuk látni.
Nem azért, mert trehányak vagyunk.
És nem azért, mert „nem akarunk fejlődni”.
Hanem azért, mert rohadtul fáj.
És teljesen érthető, hogy az ember nem akar önként visszamenni oda, ahol egyszer már nagyon fájt.
Ki akar fájdalmat magának?
Ezért védekezünk.
Eltereljük a figyelmünket.
Halogatunk.
Megmagyarázzuk.
Túldolgozzuk magunkat.
Másokról gondoskodunk.
Megmentünk mindenkit.
Folyamatosan elfoglaljuk magunkat.
Vagy egyszerűen nem érzünk semmit.
És közben azt hisszük, hogy ez már nincs bennünk.
Pedig attól, hogy valamire nem nézünk rá, az még ott dolgozik bennünk, emészt e a bensőnket.
És viszi az energiát.
Ez az, amit szerintem nagyon sokan nem vesznek észre.
Elképesztő mennyiségű energiát képes elvinni az, amit folyamatosan kontrollálunk, visszatartunk, elnyomunk vagy kerülünk.
És egyszer csak azt mondjuk:
„Nincs energiám.”
Persze, hogy nincs.
Lehet, hogy kívülről nem csinálsz többet, mint más.
De belül közben egy komplett háborút tartasz kordában.
Próbálsz megfelelni.
Próbálsz nem összeomlani.
Próbálsz nem haragudni.
Próbálsz nem emlékezni.
Próbálsz jó anya, jó társ, jó dolgozó, jó gyerek, jó ember lenni.
Próbálsz mindenkinek segíteni.
És közben még azt is próbálod elhitetni magaddal, hogy jól vagy.
Mennyi energia marad ezek után arra, hogy élj?
Hogy alkoss?
Hogy változtass?
Hogy döntést hozz?
Hogy elindíts valamit?
Hogy egyszerűen csak örülj?
Ezért gondolom azt, hogy amikor megtalálunk egy valódi mélyebb összefüggést, és elkezdünk vele dolgozni, energia szabadulhat fel.
Nem azért, mert varázsütésre eltűnik az életünk minden problémája.
Hanem mert már nem kell ugyanannyi energiát arra fordítanunk, hogy valamit folyamatosan a felszín alatt tartsunk.
És talán ezért lett az évek során ennyire összetett az is, ahogyan dolgozom.
A fizikai testtel kezdtem.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy nekem ez önmagában kevés.
Ezért kezdett érdekelni az idegrendszer.
Az energetikai működés.
A gondolkodási és viselkedési minták.
A családból hozott történetek.
A tudatalatti.
Az érzelmek.
A kapcsolatok.
Az, hogy miért reagál két ember teljesen másképpen ugyanarra a helyzetre.
Az, hogy miért tud valaki továbblépni, míg valaki más évekkel később is ugyanabban a történetben él.
És az is, hogy a keleti gyógyászat miért nézte már évezredekkel ezelőtt is egységként az embert.
Ott nem olyan furcsa kérdés az, hogy egy érzelem és egy testi működés között lehet kapcsolat.
Harag.
Düh.
Félelem.
Gyász.
Aggódás.
A kimondatlan dolgok.
Az állandó elnyomás.
A hagyományos kínai medicina és más keleti rendszerek régóta keresik ezek összefüggéseit a szervezet működésével.
Ezért amikor például valakinek a pajzsmirigye alul- vagy túlműködik, természetesen nem azt mondom, hogy „biztosan a haragod okozta”.
De engem érdekel az is:
Mit nem mondtál ki?
Mióta nyeled le?
Mennyi ideje élsz úgy, hogy mást mutatsz kifelé, mint ami belül történik?
Mi az, amit folyamatosan visszatartasz?
Mi történt az életedben azelőtt, hogy a tested elkezdett másképpen működni?
Mert én összefüggéseket keresek.
A fizikai testben.
Az idegrendszerben.
Az érzelmekben.
A gondolkodásban.
A családi mintákban.
A kapcsolatokban.
És az energetikai működésben.
Nem mindig ott van a gyökér ok, ahol először keressük.
De ha nem találjuk, keresünk tovább.
Mert számomra nem az a legérdekesebb kérdés, hogy:
„Hol fáj?”
Hanem az:
„Miért pont ott, miért pont most – és mi minden vezetett el idáig?”
És ugyanezt kérdezem akkor is, amikor nem a tested fáj, hanem az életed akadt el.
Miért nem tudsz mozdulni?
Miért ugyanoda érkezel vissza?
Miért ugyanazokat az embereket választod?
Miért vállalod túl magad?
Miért nem tudsz nemet mondani?
Miért érzed úgy, hogy mindenki más életét képes vagy egyben tartani, csak a sajátodat nem?
Mi van a felszín alatt?
Na, engem ez érdekel igazán.
Talán azért is, mert amikor nekem kellett választ találnom, sokszor én is arra jutottam:
magad uram, ha szolgád nincs.
Elkezdtem keresni.
Tanulni.
Összekötni azt, amit addig külön-külön láttam.
És minél tovább csinálom, annál biztosabb vagyok egy valamiben:
az ember nem egy fájó váll.
Nem egy pajzsmirigy.
Nem egy rossz kapcsolat.
Nem egy szorongás.
Nem egy halogatási probléma.
Hanem egy egész történet.
És ha valódi változást szeretnénk, engem ez az egész történet érdekel.
Mert sokszor ott kezdődik a változás, amikor végre nemcsak azt nézzük, ami fáj – hanem elkezdjük keresni azt is, ami mögötte van.