22/06/2026
Kedvesek!
Ígértem, hogy írok a rehabilitációról testi-lelki oldalról is.
Már a sérülés pillanatában tudtam, hogy a regeneráció jóval hosszabb folyamat lesz, mint maga a mozdulat, ami okozta… 🙁
Dühös voltam, mert tudtam, hogy hetekig kiszolgáltatott leszek, hiszen pihentetnem kell a lábam, és ezzel extra terhet rakok a családomra. 😠
Ha jól vagyok, még mindig nehezemre esik segítséget kérni és elfogadni… Így viszont nincs más választásom…
Szomorú is voltam, mert tudom, hogy sokan számítotok rám, és a kezeléseimre, melyek megkönnyebbülést, fájdalomcsillapítást hoznak és új energiával töltenek fel Titeket. 🙁
Aggódtam is, mert a sérülés pillanatában hallható volt a törés hangja, bár nagyon bíztam benne, hogy „csak” szalag sérült. 😟
A röntgenek után kiderült, hogy sajnos törésem is van… Szerencsére a csavarozást megúsztam, és gipszet sem kaptam, viszont folyamatosan kell hordjam a sínes rögzítőt, és az első héten úgy kellett kíméljem, mintha fekvőgipsz lett volna… 🩼🤕
Az első két hét kemény volt a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal, és belefutottam az önmarcangolásba is, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme…🙁
Nehezemre esett lelassulni a regeneráció állapotába, hiszen rengeteg dolgom lett volna.
⁉️Nem értettem, miért pont most történt?!
Úgy éreztem, eléggé figyelek magamra, a pihenésre, töltődésre is a feladatok között.😴🧘🏻♀️
Aztán valamennyire sikerült beleengednem magam a lassúságba, elfogadni, hogy ez a legjobb, amit tehetek. El tudtam kezdeni fókuszálni azokra a dolgokra, amikre nem igazán jut idő és figyelem a dolgos hétköznapok során.
Többet olvastam, tanultam, elkezdtem több ötletemet átgondolni és megtervezni hozzájuk a folyamatokat, és többet voltam a családommal is. 📚📖💻👨🏻👩🏻👧🏻👦🏻
Aztán bő két hét után a gyógytornát is elkezdtem, plusz a többi izomcsoport átmozgatását, nehogy teljesen ellustuljanak. 💪🏻👟😊
Azt gondoltam, hogy ha itthon vagyok, könnyebb lesz jól beosztani az időmet, és végre mindenre jut majd belőle. ⏳
Hát... ezzel egyelőre még vannak kihívásaim. 😅
Arra is rá kellett jönnöm (újra), hogy a gyógyulást nem lehet és nem is érdemes siettetni. A test saját tempóját kell szem előtt tartani, és azt megtenni, ami rajtunk múlik.
Most ott tartok, hogy napról napra egy kicsit többet tudok mozogni, egy kicsit többet terhelni a lábam, de nagyon nehéz türelmesnek lennem. 🙃
❓Kíváncsi vagyok, Ti hogy vagytok ezzel:
𝗘𝗴𝘆 𝗻𝗲𝗵𝗲𝘇𝗲𝗯𝗯 𝗶𝗱ő𝘀𝘇𝗮𝗸𝗯𝗮𝗻 𝗺𝗲𝗹𝘆𝗶𝗸 𝗼𝗸𝗼𝘇 𝘁ö𝗯𝗯 𝗻𝗲𝗵é𝘇𝘀é𝗴𝗲𝘁 𝘀𝘇á𝗺𝗼𝘁𝗼𝗸𝗿𝗮:
𝗧ü𝗿𝗲𝗹𝗺𝗲𝘀𝗻𝗲𝗸 𝗺𝗮𝗿𝗮𝗱𝗻𝗶, 𝘃𝗮𝗴𝘆 𝘀𝗲𝗴í𝘁𝘀é𝗴𝗲𝘁 𝗲𝗹𝗳𝗼𝗴𝗮𝗱𝗻𝗶?
É𝘀 𝘃𝗼𝗹𝘁 𝗺á𝗿 𝗼𝗹𝘆𝗮𝗻 𝗵𝗲𝗹𝘆𝘇𝗲𝘁 𝗮𝘇 é𝗹𝗲𝘁𝗲𝘁𝗲𝗸𝗯𝗲𝗻, 𝗮𝗺𝗶 𝘃é𝗴ü𝗹 𝘃𝗮𝗹𝗮𝗺𝗶 𝗳𝗼𝗻𝘁𝗼𝘀𝗮𝘁 𝘁𝗮𝗻í𝘁𝗼𝘁𝘁 ö𝗻𝗺𝗮𝗴𝗮𝘁𝗼𝗸𝗿ó𝗹?
Szívesen olvasnám a Ti történeteiteket is, addig amíg nem tudunk újra találkozni!
❤️ Aloha ❤️
Olivia
