17/10/2026
-Imola-
Idén szeptemberben másodszülött gyermekeink, Gabiék Dorottyája és a mi Ádámunk kéz a kézben indultak el az iskolás lét rögös útján, hisz osztálytársak lettek. Még a nagylányunknál tartottam tőle, mennyire lesz fura, hogy én ott dolgozom, ahol ő tanul, de az elmúlt évek tapasztalatai alapján ez nem okoz sehol problémát. Persze hozzátenném, mivel én zongorakísérő vagyok, a munkakörömből adódóan én nem osztályozom a gyerekeket „csak” a zenét játszom a talpacskájuk alá, így aztán nem érhet az elfogultság vádja semmilyen szinten. Idén ősztől meg már három kis szívem csücske szaladgál a balettiskola folyosóin, az udvaron, én meg tiszta családi körben érzem magam. Olyan jó, hogy szünetekben néha kapok egy-egy ölelést, puszit tőlük, és külön jól esik, hogy legkedvesebb barátaim lánykáját is megdédelgethetem. Arról nem is beszélve, hogy így van egy „beépített” kis tudósítóm…Ádám tiszta kuka pasi, nem sokat mesél otthon, hiába kérdezgetjük, minden jó, mindig jó a napja, aztán mutogatja a rajzait meg amiket barkácsol. És ennyi. Legutóbb például fogalmam nem volt róla, hogy megírták az első kis felmérőjüket, amit aláírva vissza kellett küldeni. Még szerencse, hogy Dorottya nem felejtette el, Gabi leadta a drótot messengeren, így aztán mi is még időben előbányásztuk a táskából a becses első „dolgozatot” láttamozásra. Hálás vagyok, hogy van egy talpraesett kis nőci Ádámka mellett, azt hiszem a jövőben is szükség lesz még párszor az őrangyal szolgálatra, cserébe megígérem, ha megnőttök, fordul a kocka, és Ádám fog majd hős lovagként vigyázni a család hölgyeményeire…
