Magyar Máltai Szeretetszolgálat Színes Fogadó Tér

01/09/2026

31/08/2026

Apa, Anya, pia csoport indul!

Hogyan tudom legjobban elmondani, mit is várhat az Apa, Anya, pia csoporttól az, aki részt vesz a folyamatban? Azt gondolom, leginkább azzal, ha a korábbi résztvevők visszajelzéseit teszem közzé (természetesen az engedélyükkel).

„Foglalkoztam már korábban is azokkal a hiányokkal, sérülésekkel, amik gyerekkoromban értek. Csoportos keretek között is akár. A legelső pozitív élmény itt viszont az volt, hogy szinte mindenki ugyanazt élte meg. Csodás volt feloldódni abban az érzésben végre, hogy nem vagyok egyedül, nem vagyok ufó. Hogy a többiek fél mondat után tudják, és mélyen átérzik, hogy milyen érzésekkel és milyen nehézségekkel küzdök. Biztonságban éreztem magam, jó volt megélni ennek az erejét.
Bár ma már jónak nevezhető a kapcsolatom a szüleimmel, külső szemmel jó életem van, egészséges vagyok, s a társadalom normális tagjának tekinthető, a gyerekkoromban elszenvedett traumák és hiányok a mai napig rányomják a bélyegét az életemre, a működésemre, a kapcsolataimra. Itt a csoportban megint egy kicsit jobban megértettem magamat, tudtam akár nevetni, mikor lelkesen, szinte egymás szájából vettük ki a szót, hisz mindenki ugyanazt érezte. Mikor például ráébredtünk, hogy mindenki napi szinten teszi fel magának a kérdést, hogy „de mi lenne a normális”, tulajdonképpen bármi kapcsán. Eszközöket kaptam arra, hogy jobban rálássak a történésekre és hogy erősítse bennem, hogy nem kell tökéletesnek lennem. Minden újabb felismerés és apró változtatás erőt ad. A csoport pedig pluszban biztonságot ezen az úton.”

„Az Apa, Anya, pia csoport számomra nagy előrelépést hozott önismereti utamon. Az információk (kutatási eredmények, összefüggések), amikhez a függő családok témájában a csoporton hozzájutottam , segítettek felismerni elakadásaimat, és sok dolgot helyeztek más megvilágításba.
Izgalmas volt végigjárni az összeállított, nagyon átfogó témákat. A csoportmunka egészen különleges volt számomra. Játékos, érdekes és egyben megdöbbentő is. Sokat nevettünk, sírtunk, és hihetetlenül bizalmas és megértő, támogató légkör alakult ki köztünk.
A csoport változásokat hozott az életembe, amik - úgy érzem – még mindig zajlanak.
Köszönöm, hogy ennek részese lehettem.”

Nagyjából egy évvel a csoport vége után a friss és örömteli változásokról írt beszámolót így zárta az egyik résztvevő:
„Ez a sok új, és izgalmas kaland, mind, ami bejött az életembe nagyon klassz, és annyiszor gondolok hálás szívvel az AAP csoportra. Nekem annyira sokat adott, szinte mintha a szabadságomat kaptam volna meg a csoport által! Hálás vagyok, hogy volt bátorságom és hitem végigcsinálni az alkalmakat!”

„Sosem találtam a helyem a világban. Tettem a dolgom, sokszor csak néztem az embereket, de nem értettem, hogy miért érzem magam kívülállónak azok között is, akik szeretettel fogadtak be. Kerestem és keresem a helyem. De ma már legalább értem, hogy miért történnek úgy a dolgok, ahogy. Ehhez kellett a csoport. Bekerültem, bár minden porcikám tiltakozott ellene. Nem éreztem, hogy ott kellene lennem. Nem tudtam mit keresek egy Anya, Apa, pia csoportban. Hisz nálunk senki nem volt az alkohol rabja. De a szakember már látta, amit én nem. Sok időbe telt, amíg rájöttem és elfogadtam, hogy valóban olyan emberek között vagyok, akik hasonlóan éreznek. Más körülmények, más tapasztalások, de hasonló élmények. Falakat építettünk mégis vártuk a szeretetet. Rájöttem, hogy nem velem volt gond, hogy nem vagyok értéktelen. Hogy van választásunk. Nem könnyű, de a csoport segít feldolgozni a múltat. Jó volt újra és újra találkozni. Jóban lettünk, erőt merítettünk egymásból. Hamarabb kellett volna. De talán most volt itt az ideje... Hosszú az út, de nem vagyok egyedül. Köszönöm.”

Ha gondolkodsz a részvételen, és bármi kérdésed, kételyed, fenntartásod van: keress bizalommal. Szívesen válaszolok, hogy felelős, önálló döntést tudj hozni: belevágsz-e életed egyik legnehezebb, de talán legnagyobb kalandjába. Feltárni, hogy honnan jössz, hogyan hat a mindennapjaidra, és hogyan tudod mindezt a javadra fordítani.

A csoport szeptember 17-én, csütörtökön indul, összesen 10 alkalom. Két hetente találkozunk majd, 17-19 óráig (ez a résztvevők közös megegyezése alapján változhat).
Kipróbálhatod elköteleződés nélkül, az első két alkalommal még nyitott a csoport. Utána már új résztvevőket nem tudunk fogadni.
Várlak szeretettel!

Árpás Márta
AAP csoport vezető
terápiás munkatárs

24/08/2026

A könyv, mint esély

Az olvasás az emberi fejlődés egyik legfőbb kulturális eszköze, amely túlmutat az információszerzés aktusán. Fejleszti a gondolkodást, a képzelőerőt és a kreativitást, javítja a koncentrációt, új nézőpontot ad, bővíti a szókincset, növeli az empátiát, önreflexióra késztet és a legtöbb esetben szórakoztat is.

Kérdés azonban, hogy egyforma értékkel bír-e minden olvasás. A digitális környezetben a mély feldolgozást igénylő szövegolvasást egyre gyakrabban váltja fel a gyors információnyerés, amely adhat aggodalomra okot. Maryanne Wolf amerikai olvasáskutató szerint nem arra születtünk, hogy olvassunk. Kutatásai alapján azt állítja, hogy az olvasás elsajátítása során speciális agyi áramkörök jönnek létre, amelyek az elvont betűk segítségével fogalmak és képek alkotására tesznek képessé bennünket, ezáltal információszerzésre és kritikai gondolkodásra.

A szépirodalmi művek olvasásakor ennél azonban jóval több történik. Az agyi képalkotó vizsgálatok segítségével ma már látható, hogy a szépirodalmi művek olvasása olyan lenyomatot hagy az agyban, mintha az ott leírtak tényleg megtörténtek volna velünk, tehát a regényolvasás emocionális és szociális tapasztalatai tényleges változásokat idézhetnek elő. Az általa használt „deep reading” vagyis mélyolvasás fogalom így magasabb rendű agyi tevékenységeket feltételez.

Amikor olvasunk, egyszerre vagyunk színészek és rendezők, csoportterápiát vezető pszichológusok, akik igyekeznek feltárni és analizálni a szereplők érzéseit, motivációit, céljait, miközben folyamatosan reflektálunk önmagukra. Ezt az emberi képességet nevezik mentalizációnak. „A jó regényeken edzett állampolgár olyan erényekre tesz szert, mint a kritikai gondolkodás, az önreflexió, az empátia, a nyitottság és az elfogadás"- írja Wolf.

Az olvasásának tehát komoly személyiség- és társadalomépítő hatása van, ami miatt nem csupán szórakozás és információszerzés, hanem számos lehetőséget rejt magában mind az oktatás, mind a lélektan területén.

A szenvedélybeteg rehabilitációnak szerves része a személyiségfejlesztés, amelyben fontos szerepet kaphat az olvasás. Sok szerhasználó maga is szenvedélybeteg vagy egyéb módon rosszul működő családban nőtt fel. A diszfunkcionális családi háttér miatt sokan küzdenek kötődési nehézséggel, szorongással vagy személyiségzavarral, ami miatt a szerhasználat számukra is önmedikalizáció és egyben megküzdési forma lesz. A használat maga is károsítja a személyiséget, mert ún. „fejlődési- fixációt” hoz létre. A szer helyettesíti az érési folyamatokat, ami miatt a személyiség nem integrál új tapasztalatokat és regresszió következik be, vagyis egy korábbi szintre való visszacsúszás, megrekedés. Gyakori tapasztalat, hogy egy 35 éves szerhasználó személyisége valójában egy 17-18 éves kamasz érettségi szintjén van. Sok józanodó ebben a regresszív állapotban kezdi meg a felépülését, tényleges gyógyulásának ezért elengedhetetlen feltétele a személyiségfejlődés.

Az olvasás valójában minden olyan ember számára nyitott, akit megtanítottak rá. Éppen ezért páratlan esély, sok esetben pedig egyetlen esély a növekedésre, felemelkedésre.
A könyv lehet útitárs, szórakozás, tanítómester, terapeuta, egy korszak tanúságtevője, párbeszéd egy szerzővel és párbeszéd saját magunkkal.
Természetesen, mint a legtöbb szociális intézményben, nálunk is sok könyv van, de felépülőink általában csak szakmai könyveket visznek el olvasni, a polcokon sorakozó regényekhez ritkán nyúlnak. Utógondozó helyként azonban több élménycsoportunk is van, ahová vihető be irodalom. Ilyen például a Mesetükör, ahol meseterápiás eszközökkel dolgozunk.
Maga a csoport önmagában is fejleszt. Fejleszti a szociális kompetenciákat, hiszen alkalmazkodni kell, meghallgatni egymást. Ezt irodalom esetén kiegészíti az az élmény, hogy milyen sokféleképpen lehet értelmezni egy történetet és mennyire máshogy látunk dolgokat. Ez mindenképpen toleranciára és elfogadásra ösztönöz és ki tudja, egy történet kapcsán, nem jön-e létre olyan megszólítottság, amely majd további olvasásra hív.

Az olvasás évszázadokon át közösségi és hangos tevékenység volt, ahol a szövegeket csoportosan hallgatták és vitatták meg. Ezt a hagyományt folytatták a könyvklubok, és erre a közösségi élményre épít az irodalomterápia is, ahol közösen feldolgozott irodalmi szövegeken keresztül nyílik alkalom rálátni kicsit önmagunkra, élethelyzetünkre, megtoldva azzal az élménnyel, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal.

A Színes Fogadó Tér csoportjai ősszel új lendületetet véve folytatódnak, amelyre továbbra is szeretettel várjuk az érdeklődőket.

C. Szalay Rita
mentálhigiénés lelkigondozó- gyászkísérő

17/08/2026

Alkoholista játszma – Eric Berne: Emberi játszmák könyve alapján

Eric Berne kanadai pszichiáter alkotta meg a tranzakció analízis módszerét (TA), ennek részeként 1964-ben jelent meg az emberi játszmákról szóló könyve. A szociálpszichiátriába sorolható módszer sokkal összetettebb, mint hogy egy rövid írásban alaposan meg tudnám mutatni, de a függőségről szóló cikksorozatban az alkoholista játszma bemutatását fontosnak érzem. A mélyebb összefüggések ismerete nélkül is érthető, amit erről Berne gondol.

Az emberi érintkezést sok kategóriába sorolhatjuk a TA szerint (eljárások, rituálék, időtöltések, tevékenységek, játszmák és a valódi intimitás). Ami a játszmát az összes többitől általában megkülönbözteti: többnyire ismétlődik, végkifejlete előre látható, alapvetően tisztességtelen, a másik legyőzésére irányul, és drámai véget ér. Ezek jobbára nem tudatos célok, működések. (Léteznek konstruktív kimenetelű játszmák is, de egyrészt kevésbé elemzettek, másrészt a függőség, mint játszma nem ez a kategória.)

Berne azt találta, hogy vannak olyan játszmák, amikre akár egy egész élet felfűzhető.

Ilyen pl. az „IGEN, DE…” játszma, ezzel szinte mindenki találkozott már. Valaki segítséget kér, ám bármilyen megoldási javaslatra van „igen, de” kezdetű válasza. A valódi célja nem az, hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy bebizonyítsa: az ő problémája olyan nagy, hogy arra nincs is valódi megoldás. A másik pedig, akitől „segítséget kér”, alkalmatlan arra, hogy neki segítsen. Így a másik tehetetlenséget, dühöt él meg a helyzetben.
Ezek nem tudatos lépések, de minden hasonló helyzetben ugyanígy zajlanak.

És akkor nézzük, mit gondol Berne az ”ALKOHOLISTA ÉLETJÁTSZMA”-ról. Természetesen röviden, az általa leírtaknál tömörebben próbálom megfogalmazni.
A tranzakció analízis nem foglalkozik az alkoholizmus okával, vagy hogy betegség-e, csakis a játszmák, a lezajló tranzakcók szempontjából vizsgálja.
A nevét nem az alkoholizmusról kapta, hanem a játszmában megjelenő szerepről, az „alkoholistáról”.

Lehet 5 személyes játszma, de akár 2 személy is el tudja játszani az egészet.
Központi szereplő az alkoholista, mellékszereplők
- az üldöző („nézd, mit tettél velem” játszma) – többnyire a társ, vagy szülő,
- a megmentő („én csak segíteni próbálok” játszma) – társ, szülő, háziorvos,
- a balek („jótét lélek” játszma) – gyakran szülő, hitelt adó boltos, együttérző barát, de a társ is lehet
- és a csapos (gyakran hivatásos szereplő, italboltos, kocsmáros).

A TA szerint maga az ivás csak „mellékes gyönyör”, a játszma valódi nyeresége a másnaposság. Eszerint a lelki fájdalom fontosabb a testinél. Kedvelt „időtöltés” a „MARTINI” (mennyit ivott, milyen összetételben), és a „MÁSNAP REGGEL” (most én hadd meséljem el a macskajajomat). Ennek a két működésnek jó terepei lehetnek az anonim önsegítő csoportok, még akár évekkel a józanodás megkezdése után is.
Másnapos reggeleken az alkoholisták gyakran szidják magukat, ígérik a változást, ezzel bezsebelhetik a tulajdonképpeni céljukat: a jóindulatú elnézést. Az ivás tranzakciós szándéka, hogy az ivóban lévő gyermeki-énrészt szigorúan megszidhassa a saját szülői-énrésze, valamint a környezetében lévő minden szülői figura, aki azt szeretné, hogy leálljon. Majd a dorgálás után jöhet a jóindulatú elnézés, megbocsájtás.

Az „ALKOHOLISTA” játszma egy mellékszála az „IGYÁL EGYET”. Ebben az alkoholista megkér valakit, hogy igyon vele egyet, megkínálja – ez majd feljogosítja őt is az ivásra. Amíg a másik iszik egyet, ő általában jóval többet. Ha a másik visszautasítja, megsértődik rá, és máskor mást fog meghívni. Ilyenkor az alkoholista társa (függőtárs) nem tehet semmit, hiszen a játszma látszólag rajta kívül zajlik, nem nagyon van módja beleszólni. Ugyanakkor pedig az ő „megmentő” vagy épp „üldöző” szerepét fenntartja, amiből neki van „nyeresége”.

A játszmaelemzés szempontjából az önsegítő csoport arra akarja rávenni az alkoholistát, hogy váltson szerepet, és legyen a saját és mások megmentője. Viszont ezzel ugyanabban a játszmában marad, csak szerepet cserél. Nem kell kiszállnia belőle, egymást támogatják a többiekkel. Sok csoportban, ha nincs új jelentkező, gyakran akad valaki, aki tudattalanul magára vállalja a visszaeső szerepét. Ezzel együtt is nagyon sok embernek segítenek ezek a csoportok elindulni a józanság felé.

Berne szerint korábban az alkoholista a „BŰNÖS EMBER VAGYOK” játszmát űzte a külvilággal, ami a betegség-felfogással átváltozott a „MIT VÁRNAK EGY BETEG EMBERTŐL” játszmává.

Az alkoholista játszma tézise (belső, tudattalan mozgatórugója): Milyen rosszul viselkedtem! Lássuk, meg tudsz-e állítani?

Előnyei az alkoholista számára:
- az ivás, mint magatartás
- ellenállhatatlan szükségérzet kielégítése
- ellenszegülés, és az ebből adódó megújult önbizalom
- „MÁSNAP REGGEL” és „MARTINI” időtöltések
- lássuk, meg tudsz-e állítani játék
- váltakozva szeretet- és indulatcsere a környezettel
- intimitás bármilyen formájának elkerülése (lelki, testi, sz*****is)
- beállítódás megerősítése: mindenki meg akar fosztani attól, hogy…

Berne, és a tranzakció analízis szerint tartós, érdemi változást csak a valódi intimitás megtanulása hozhat, ezzel válik a játszma szükségtelenné.

Szakemberként a Színes Fogadó Térben is ezt látjuk valódi megoldásnak, ezt támogatjuk akár egyéni folyamatokban, akár csoportok keretében.

Árpás Márta
terápiás munkatárs
személyközpontú tanácsadó

10/08/2026

Díjazott szenvedély

Képzeljünk el egy olyan függőséget, amit a környezetünk nem elítél vagy megbélyegez, hanem kifejezetten megtapsol, elismeréssel jutalmaz, sőt, néha még bónusszal is megspékel. Egy olyan viselkedésmintát, amelynél a túlzásba vitt munkát szorgalomnak, a túlórázást pedig elhivatottságnak hívják. Ez a munkamánia. A felnőtt társadalom egyik legelfogadottabb, mégis egyik legpusztítóbb rejtett szenvedélybetegsége.

Dr. Máté Gábor magyar származású pszichiáter szakmai munkásságában ez a gondolat a leghíresebb, függőségekről szóló alapművében: A sóvárgás démona című könyvében jelenik meg a legrészletesebben. „A munkamánia a leginkább elfogadott függőség a kultúránkban. A társadalom nemcsak tolerálja, hanem bátorítja és jutalmazza is. A munkamániás embert elismerés, státusz és anyagi javak övezik, miközben a családi kapcsolatai, a fizikai egészsége és a belső békéje feláldozódik a teljesítmény oltárán.”

A mai, teljesítmény és karrierfókuszú világban rendkívül nehéz elválasztani az egészséges elhivatottságot a kóros munkamániától. Sokan büszkén viselik a „jó munkás” címkét, mintha az csupán a siker iránti elkötelezettséget jelentené. Addiktológiai szempontból azonban a munkamánia nem a szorgalomról szól, hanem a szabályozhatatlan kényszerről. A különbség nem abban rejlik, hogy hány órát töltünk a feladatainkkal, hanem abban, hogy mi mozgatja a folyamatot, és mi történik akkor, amikor kénytelenek vagyunk letenni a lantot.

A keményen dolgozó ember számára a munka egy eszköz. Célja van vele, szeretne megélni, fejlődni, alkotni, de képes arra, hogy a munkaidő végén bezárja a laptopot, és jelen legyen a családja, a barátai vagy a saját hobbija számára. Ha elfárad, pihen, mert tudja, hogy a feltöltődés elengedhetetlen a hosszú távú jóléthez. Ezzel szemben a munkamániás ember számára a munka maga az identitás egyetlen forrása. Amikor nem dolgozik, nem megkönnyebbülést, hanem elviselhetetlen szorongást, bűntudatot és belső ürességet érez. A pihenés számára nem feltöltődés, hanem fenyegetés, mert a tétlenség felszínre hozza azokat az érzéseket, amelyeket a folyamatos teljesítéssel próbál elnyomni.

A munkamánia gyökerei gyakran a mélyben rejlő szorongásokban és az alacsony önértékelésben gyökereznek. Sokaknál a munka válik a leghatékonyabb „menedékké” a magánéleti problémák, a párkapcsolati elakadások vagy a fel nem dolgozott belső konfliktusok elől. Az irodai környezet vagy a projektek világa kiszámítható, szabályozható és azonnali visszacsatolást ad, miközben a magánélet ingoványos talaja pedig félelmetesnek tűnik. Ezért tudat alatt jó megoldásnak tűnhet a munkába való menekülés. A tudattalan logika egyszerű: „Amíg dolgozom és teljesítek, addig értékes vagyok, és addig sem kell a hiányosságaimmal szembesülnöm.” (Egyébként ez a fajta gondolkozásmód az élet mást területein is jellemző.)

A gond csak az, hogy a munkamániának óriási ára van, amit később fizetünk meg. Az első áldozat szinte mindig a magánélet és a kapcsolatok minősége. A munkamániás ember fizikailag lehet, hogy jelen van a vacsoraasztalnál vagy a gyerekeivel való játék közben, de fejben továbbra is az e-maileket pörgeti. Ezt követik a testi tünetek: a krónikus alvászavar, a magas vérnyomás, a gyomorpanaszok és az állandó kimerültség. Ha ezeket a figyelmeztető jeleket figyelmen kívül hagyjuk, a folyamat egyenesen a teljes mentális és fizikai összeomláshoz, vagyis a kiégéshez (burnout) vezethet. Bar ezt még más tényezők is befolyásolják.

A felépülés első lépése annak felismerése, hogy a túlteljesítés nem az erő, hanem a szorongás jele. A határok kijelölése – például a munkahelyi értesítések kikapcsolása este és hétvégén, vagy a szabadidő tudatos megtervezése – elengedhetetlen. Ugyanilyen fontos megtanulni elviselni a „semmittevés” kezdeti feszültségét anélkül, hogy azonnal a feladatokhoz nyúlnánk. Ha úgy érezzük, hogy a határok meghúzása egyedül nem megy, és a munka mögött mélyebb szorongás húzódik meg, a szakmai segítség és az addiktológiai kísérés elindíthatja a valódi egyensúly megteremtését. Ehhez a szakmai segítséghez intézményünkben díjmentesen juthat hozzá az, aki úgy érzi, hogy a munka már kóros módon befolyásolja az életét.

Teológiai olvasatban a munkamánia a teremtési rend felborulása és egyfajta modern bálványimádás. Amikor a munka (a teremtett dolog) veszi át az Isten és a felebaráti kapcsolatok helyét a szívünkben. A szentírási gondolkodásban a szombat (sabbat), a pihenés parancsa nem csupán fizikai regenerálódás, hanem a bizalom gyakorlása. A pihenni tudás annak a hitnek a megélése, hogy a világ – és benne a saját életünk – nem egyedül a mi teljesítményünkön múlik, hanem végső soron jó kezekben van. A munkamániás ember a saját megváltójává válik, miközben elfelejti, hogy az emberi érték nem a teljesítményből, hanem a kegyelemből és a feltétel nélküli szeretetből fakad.

Ne feledjük, hogy a munkánkat elismerhetik, elő is léptethetnek és a jó fizetés anyagi biztonságot adhat, de a munka megölelni, megbocsájtani és melletted állni a nehéz pillanatokban sosem fog. Te hol húzod meg a határaidat?

Anton Pál
addiktológiai konzultáns
saját tapasztalatú segítő

04/08/2026

A mese nem csupán gyermeki kiváltság, hiszen mindannyian magunkban hordozzuk gyermekkorunkat, annak “messzeringó világát”- ahogy Radnóti Miklós fogalmaz róla.
Tovább él tudatalattinkban és nagyban meghatározza érzéseinket, gondolkodásmódunkat.
Szorongásaink, lelki zavaraink, függőségeink mögött gyakran áll egy megbántott, félreértett gyermek, aki talán ma is szeretetre és elfogadásra vár.
A mesetükör egy gondolatindító közös beszélgetés, amely önismereti utazásra hív. Kicsit kézen foghatjuk belső gyermekünket a mesék és a versek segítségével, melyek képesek megnyitni olykor lelkünk legzártabbnak hitt fiókjait is.
Nyitott alkalom, amelyen szeretettel látunk akár érintett vagy szenvedélybetegségben, akár nem.
Várunk 2026. augusztus 7.-én pénteken 17:00 – 18:30-ig Győrben, a Színes Fogadó Térben.( 9023 Győr, Szigethy Attila u. 109.)
A program ingyenes, de a létszám korlátozottsága miatt regisztrációhoz kötött. Jelentkezni a [email protected] e-mail címen, vagy a 30/576-5774 telefonszámon lehet.

03/08/2026

Reflektorfény-hatás

Talán mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor belépünk valahová és úgy érezzük, mintha minden szempár minket figyelne és elemezne. Milyen volt a belépőnk? Mit rontottunk el? Hogyan nézünk ki?

Ezt a jelenséget a pszichológia képzelt közönségnek nevezi, és bár a fogalmat David Elkind eredetileg a serdülők fejlődésének leírására használta, a valóság az, hogy a legtöbben felnőttkorunkban is magunkkal cipeljük ezt a képzelt színpadot. A díszlet persze az évek során változik, hiszen már nem a ruhánk vagy a frizuránk miatt szorongunk, hanem azért, mit gondolnak a döntéseinkről, a munkánkról, a szokásainkról, a kapcsolatainkról vagy az élethelyzetünkről. A mechanizmus ugyanaz marad.

Ez a jelenség a felnőttkorban az ún. reflektorfény-hatásban ölt testet. A kognitív torzítás lényege, hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni a figyelmet, amelyet a környezetünk ránk fordít. Amikor valami kínos dolog történik velünk, vagy elhibázunk egy mondatot, a belső monológunk azonnal beindul és elhisszük, hogy mindenki a mi kudarcunkkal van elfoglalva. Pedig a valóságban a külvilág figyelme távolról sem olyan éles, mint a miénk, és a környezetünk gyakran észre sem veszi azt az eseményt, amelyen mi napokig rágódunk. Ilyenkor mi fejben tartósan a reflektorfényben állunk, de a többiek számára éppen csak egy villanásnyira voltunk láthatóak.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a jelenség nem paranoia és nem is kóros gyanakvás. Míg a paranoid ember valós ártó szándékot tulajdonít másoknak, a reflektorfény-hatás egy természetes, univerzális pszichológiai torzítás. Arról szól, hogy szeretnénk fontosnak érezni magunkat a világban. A szorongásunk mélyén nem a valós, hanem egy feltételezett ítélet húzódik, amit mi magunk vetítünk ki másokra. Amikor azt hisszük, hogy mások minket figyelnek, valójában csak a saját belső világunkat vetítjük ki rájuk, miközben megfeledkezünk arról, hogy ők is ugyanazzal a küzdelemmel vannak elfoglalva, mint mi. Mindenki hordozhatja ezt a terhet, hiszen a megfelelési kényszer és a szégyenérzet sokszor éppen erre a képzelt közönségre épül.

Kísérletekkel is igazolták ezt a jelenséget: a résztvevők feltűnően furcsa ruhadarabokban jelentek meg, és bár azt hitték, hogy mindenki őket nézi, a környezetük nagy része észre sem vette a különlegességet.
A világ nem bírál minket annyit, mint amennyit azt a fejünkben hisszük, mivel az emberek túlnyomó többsége a saját veszteségeivel, félelmeivel és céljaival van elfoglalva.

Amikor legközelebb azon kapod magad egy helyzetben vagy közösségben, hogy azért hallgatsz el, mert félsz a tekintetektől, emlékezz arra, hogy nem a közönség elvárásai szerint kell élned. A szabadság ott kezdődik, amikor a „Mit gondolnak rólam mások?” kérdést kicseréljük egy sokkal fontosabbra: „Mit gondolok én magamról?” Nem kell minden mozdulatunkat megmagyarázni, nem kell minden döntésünkhöz külső megerősítést kérni, és ha hibázunk, az sem tragédia. Senki sem figyel annyira, mint mi saját magunkra.

Az önismereti munka igazi ajándéka az, amikor eljutunk odáig, hogy nem a képzelt közönségnek játszunk, hanem végre a saját értékeink mentén, önmagunkért élünk. Ha úgy érzed, hogy a színpadod lebontásában segítségre van szükséged, várunk a Színes Fogadó Térben.

Káldyné Szabó Eszter
addiktológiai konzultáns