26/07/2026
Az elvonulás margójára....
Mindannyian jövünk valahonnan...., cipeljük a különböző méretű, tartalmú és ilyen-olyan súlyú batyuinkat.
Néha csak szeretnénk a másikét vinni, hátha az könnyebb, mint a miénk. Messziről legalábbis sokszor úgy tűnik. Néha azt is hisszük, hogy mi az ő gondjait mennyire könnyedén meg tudnánk oldani....aztán egyszer csak TALÁLKOZUNK. Nem a szó hétköznapi értelmében, hanem mélyen, megértve és LÁTVA a másikat.
És meglátod azt az újszülött csecsemőt magára hagyva, egyedül küzdve azzal, amihez nincs eszköze és ereje, nincs tudása, tapasztalata, hiszen csak alig született meg. Élete első és utolsó lélegzete között csak néhány perc telt el....vagy amikor látod a kislányt, aki kétségbeesve keresi a kapaszkodót, a segítséget és azt, hogy észrevegyék és szeressék feltételek nélkül, nem azért mert jól teljesít, hanem csak úgy, önmagáért......és meglátod az aprócska kisbabát teljes elhagyatottságban, félelemben, magányban, szeretetteljes és biztonságot adó érintés, ölelés nélkül a teljes bizonytalanságban.....akkor megérzed annak a batyunak az igazi súlyát is. És amikor mélyen TALÁLKOZUNK ebben a fájdalomban, akkor születik egy megértés és ahogy láttuk az elmúlt héten az elvonuláson, megtörténik a transzformáció. És ezzel nem az a cél, hogy kitörlődjön a múltunk, hanem hogy a múlt ne irányítsa tovább a jelenünket. A régi történet ugyan megmarad, de az érzelmi súlya csökken, és új nézőpontból tudunk kapcsolódni hozzá.
És amikor LÁTOD a társadat, valójában önmagadból is meglátsz egy darabot. Mert a valódi találkozásban nemcsak a másik története válik láthatóvá, hanem a sajátunk is. Innen kezdődik a gyógyulás. Nem egymás helyett, hanem egymás mellett. A távolság helyét pedig átveszi a szeretetteljes kapcsolódás. 🙏❤️
