21/05/2026
Mindig is szerettem Carl Rogerst és a Humanisztikus szemléletet, gyakorlom is, igyekszem beépíteni az életembe legyen az magánélet vagy szakmai. Rogers megfogalmazott 19 pontot, ami szerinte jól keretbe rakja hogy kik is vagyunk mi emberek, és ezen pontok köré építette fel terápiás szemléletét és a humanisztikus pszichológia emberképét.
Iránytű legyen ez mindannyiuknak 🙂
(A pontok eredetijét AI segítséggel közérthetőbbé alakítottam, hogy ne száraz pszichológiai szöveg legyen, a pontok alatt pedig néhány gondolat és elmélkedés tőlem)
1.
Minden ember a saját belső világában él, és ezt a világot folyamatosan belülről tapasztalja.
Számomra ez a pont azért lényeges mert egyszerűen és pontosan leírja, hogy mi alapján építjük fel a világot magunk körül. Belülről. Tapasztalatok, élmények, történetek alakítják, tarkítják, színezik, szennyezik. Láthatjuk ugyanazt a dolgot, és mégis más az élmény.
Örülök hogy ezt Rogers így leírta. Fontos emlékeztető, nem csak a segítői munkában, hanem minden kapcsolatban.
2.
Arra reagálunk, ahogyan a világot érzékeljük, nem feltétlenül arra, ahogyan az kívülről nézve van.
Vagyis: ami nekünk veszélyesnek, szeretettelinek, szégyentelinek vagy igazságtalannak tűnik, arra fogunk elsősorban reagálni, és nem arra “ami van”. Fontos tanulság ebből nekem, hogy mindig álljak meg, amikor gondolok valamiről valamit, mert nem lehetek biztos benne, hogy arra reagálok ami van, hanem lehet hogy arra, amit hiszek az adott dologgal kapcsolatban.
3.
Az ember mindig egész lényével reagál arra, amit átél.
Nem csak gondolatban, nem csak érzelmileg, nem csak testileg: az egész mozdul együtt. Minden porcikánk arra van huzalozva, hogy reagáljunk a minket ért hatásokra, és a reakcióink bizony sok esetben determináltak az előző 2 pont miatt. Ezen persze lehet dolgozni, és azt gondolom fontos is. Mondhatnám úgy is, hogy tisztogassuk gyakran a szemüvegünket, mert nem mindig azt látjuk ami előttünk van.
4.
Minden emberben van egy alapvető belső törekvés arra, hogy éljen, fejlődjön, megőrizze magát és kibontakozzon.
Van bennünk valami, ami ösztönösen az élet, a növekedés és a teljesség felé húz. Minden emberben. Kivétel nélkül. Ez a belső törekvés egy csoda. Nap mint nap tapasztalom, minden alkalommal amikor valaki eljön egyéni folyamatba, önismereti csoportba vagy akár Családállításra. Ez a törekvés az ami mozdít minket, ennek hatására tartunk ma emberként ott, ahol.
5.
A viselkedésünk alapvetően arra irányul, hogy valamilyen szükségletünket kielégítsük úgy, ahogyan azt belül megéljük.
Még a zavaros, önsorsrontó vagy ismétlődő viselkedéseink mögött is van valamilyen szükséglet vagy belső logika. Ez a pont nagyon lényeges mert azt mondja: mindent azért csinálunk mert hasznunk van belőle. A + vagy - előjel nem számít. Emiatt vagyunk képesek olykor hosszú évekig fenntartani önpusztító viselkedéseket is akár. És a paradoxon az előző pont tükrében; egy önpusztító működés is ugyanabból a belső törekvésből fakad. Miért? Mert ha csak mondjuk önpusztító működést ismer a rendszerünk, akkor azt fogja használni ahhoz hogy éljen. Furán hangzik, de úgy tűnik, így működünk.
6.
Az érzelmeink nem véletlen melléktermékek, hanem jelzik, mi fontos nekünk, és segítik a mozgásunkat.
Minél fontosabb valami a számunkra, annál erősebb érzelmek kapcsolódhatnak hozzá. A fontosság itt szintén kaphat + vagy - előjelet, belső szempontból ez nem számít. A negatív érzelem ugyanúgy fontosságot jelez mint a pozitív. Önismereti kalauz: figyeld a felbukkanó érzelmeket. Üzenetek hordozói, vendégek házadnál. Ha kapcsolatba lépsz velük, segíthetnek.
7.
Egy embert igazán akkor lehet megérteni, ha megpróbáljuk az ő saját nézőpontjából látni azt, amit ő él át.
Nem kívülről tudja bárki megmondani mi történik velünk, hanem belülről fontos megérteni, hogyan vagyunk egy adott élményben. Ez úgy lehetséges, ha jelen vagyunk. Magunknak és másoknak egyaránt. Nem fogom érteni a másikat, ha nem vagyok hajlandó átlépni az “ő térfelére”. És magamat sem fogom érteni, ha nem vagyok hajlandó odalépni a saját belső világomhoz. Menekülés vagy szembenézés? Ez itt a nagy kérdés amikor magamról van szó. Empátia vagy közöny? Ez pedig akkor nagy kérdés ha a másikról van szó. Itt van egy fontos kiegészítésem: empatikusnak lenni egyáltalán nem könnyű, és sokszor észrevettem már azt, hogy aki ezt a szót használja magára, vagy mondja magáról hogy ő empatikus, akkor valójában nem azt teszi amit ez a fogalom jelent. Sokszor a segítőkészséggel tévesztik össze. A segítőkészség nem empátia, mert amikor empatikus vagyok akkor pont hogy nem akarok segíteni a másiknak. Nem teszek ilyenkor mást, mint jelen vagyok vele, az ő világában.
8.
A sokféle élményből idővel kialakul bennünk egy kép arról, hogy kik vagyunk.
Ez lesz az énképünk: az a belső szerkezet, ahogyan önmagunkra nézünk. A személyiségünk amivel élünk a világban, egy történet. A mi személyes regényünk, amit az élet írt. Jó esetben ez a történet formálható, alakítható, egy rugalmas szövet, melynek mi vagyunk a mesterei. Ez már a tudatosságunk mértékétől függ. Ha azonban nem vagyunk tudatosak, nem vagyunk kapcsolatban önmagunkkal, akkor ez a szövet merevvé válhat és az lehet az élményünk hogy nincs erőnk formálni. Ilyenkor lehet olyan élményünk hogy az élet csak úgy történik velünk, sodor a sors, tehetetlenek és erőtlenek vagyunk.
9.
Az énképünk másokkal való kapcsolatainkban formálódik.
Abból épül, ahogyan fogadnak minket, ahogyan viszonyulnak hozzánk, és ahogyan értékelik azt, akik vagyunk. Kritikus pont. Hatunk egymásra, és ez a hatás olykor emelő, máskor leépítő. Sérülhetünk kapcsolatokban, ugyanakkor gyógyulhatunk is. Figyeld meg az életed szereplőit. Ki milyen hatást gyakorol? Hogy vagy amikor vele vagy? Mit ad? Mit kér? Miből indult? Merre tart a kapcsolat? Minden kapcsolat formál, olyan ez kicsit mint a jóga. Felnőtt életünkben pedig minden kapcsolatok legjelentősebbje, a párkapcsolat. Ottó barátom fogalmazta meg, hogy a párkapcsolat a nyugat jógája. Az ultimate formáló erő és terep. Minden mintázatunk és dinamikánk meg fog tükröződni benne, garantáltan.
10.
Nem minden értékünk a saját belső igazságunkból származik; sok mindent másoktól veszünk át, és később úgy érezzük, mintha a sajátunk lenne.
Sokszor nem azt éljük, ami belül valóban igaz, hanem azt, amit megtanultunk helyesnek, szerethetőnek vagy elfogadhatónak. Az is lehet hogy egy ponton megfeledkeztünk arról, mi is az ami belül van. Annyira sokáig figyeltünk kifele, arra hogy ki mit mond, ki mit akar, kér, vagy követel, hogy már nem halljuk a saját hangunkat. Fontos lehet ilyenkor elindulni ismét befelé, és keresni azt ami a miénk. Ez az önmunka.
11.
Az élményeink közül van, amit be tudunk fogadni magunkról, és van, amit nem.
Egyes dolgokat felismerünk és beépítünk az énképünkbe. Másokat figyelmen kívül hagyunk, letagadunk vagy eltorzítunk, mert nem férnek bele abba, ahogyan magunkat látjuk. Amikor az énképünk, identitásunk megszilárdul, nehéz rajta változtatni. Ragaszkodni kezdünk mintázatokhoz, hiszen azokat ismerjük fel IGAZ-ként. Itt van egy nagyon hasznos mozdulat amit megtehetünk: megkérdőjelezzük. Byron Katie csodálatos eszközt adott a kezünkbe, hogy ezen a területen dolgozhassunk: a Munkát (Négy Kérdés) Amikor így teszünk, tudati izommunkát végzünk, rugalmassá tesszük a rendszerünket, ami segít abban hogy ne merevedjünk bele mintázatokba. Véleményem szerint minden önismereti munka ezt célozza: a tudati rugalmasságot.
12.
A legtöbb viselkedésünk összhangban van azzal, amilyennek önmagunkat tartjuk.
Újra és újra úgy cselekszünk, hogy az fenntartsa az énképünket. Ez az egó természete. Folytonosságot akar. Kiszámíthatóságot. Nem az számít hogy torz e a kép. Ameddig folytonos, addig fennmarad. Ezen a ponton ismét fontos kitérni a rugalmasságra. Ha merev az énképünk, akkor a viselkedésünk is jellemzően merevvé válhat, de ha rugalmassá tesszük ezt az énképet, akkor azt a viselkedésünk is le fogja követni. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazkodóképességünk is hatékonyabb lesz, nyitottak leszünk új ingerekre, helyzetekre és kevésbé fogunk ragaszkodni a jól megszokott mintázatainkhoz. Miért jó ez? Mert változó világban élünk, ahol azt gondolom hogy fontos képesség a rugalmasság. A berögzült merev énkép ragaszkodóvá tesz minket, és a legcsekélyebb változásra is ellenállással fog reagálni. Ennek egyik következménye, a törékenység. A vas erős ugyan de nem hajlik, a törése pedig végzetes lehet.
13.
Néha olyan szükségletek és érzések is hatnak ránk, amelyeket még nem ismertünk fel tudatosan magunkban.
Ilyenkor úgy is viselkedhetünk, hogy közben nem értjük teljesen, mi mozgat minket. Ezek a mélyen nyugvó mintázataink. Transzgenerációs vagy akár kollektív mintázatok. Ezeket felismerni és megdolgozni igazán mély önismereti munka, hiszen itt már nagyobb rendszerben szükséges magunkra nézni, túl az adott személyiségünk keretein. A teljes családfánk bennünk él, sőt, minden valaha volt emberi tapasztalat ott van bennünk: homo sum, nil humani alienum esse puto”. (Ember vagyok, semmi emberit nem érzek idegennek) mondja Terentius.
14.
Lelki zavar akkor keletkezik, amikor fontos belső élményeinket nem tudjuk elfogadni és tudatosítani.
Ha valami lényeges bennünk kiszorul a tudatból, akkor meghasadás, belső feszültség és torzulás keletkezik. Erre egy jó példa az amikor mondjuk valaki invalidálja vagy megítéli egy megélésünket vagy viselkedésünket. Érzek valamit egy dologgal kapcsolatban, de kívülről azt kapom, hogy az nem helyes, vagy nem is úgy van. Ilyenkor valami meghasadhat bennem, és ha ez többször is megtörténik, idővel nem tudom majd elválasztani az ocsút a búzától. Kiszolgáltatottá válhatok a körülményeimnek, és ez problémákat generálhat az életemben. Zavar támad, mert a belső és a külső elcsúszik. Ez az életünk egyik nagy tragédiája és egyben feladata is. Rendet rakni. Megtalálni azokat a pontokat ahol hasadás történt, és összeforrasztani a sebeket. Mindannyiunk személyes kintsugi munkája.
15.
Lelki értelemben akkor vagyunk inkább egyben, amikor a fontos belső tapasztalatainkat fel tudjuk ismerni, el tudjuk fogadni, és be tudjuk építeni önmagunk képébe.
Az egészségesebb működés nem a tökéletesség, hanem az egyre nagyobb belső őszinteség. Elindulunk befelé. Szembenézés. Belátás. Önismeret. Ez egy konfrontatív munka, de ha csináljuk, EGÉSZségesebbé válhatunk. Érdemes e mással foglalkozni ebben az életben mint evvel?
16.
Ami nem fér bele az énképünkbe, azt gyakran fenyegetőnek éljük meg.
Minél több ilyen élmény közelít hozzánk, annál inkább védekezni kezdünk, és annál merevebbé válhatunk. És gondoljunk csak bele: ha az énképünk, identitásunk már a kezdetektől “hamis” alapokra épül, mi mindent fogunk fenyegetőnek megélni? Olykor még lehet hogy az igazságot is. Védeni fogjuk a falakat, még akkor is ha nem a sajátjaink, mert valahol elhittük: ez a mi várunk.
17.
Ha elég biztonságban vagyunk, akkor képesek leszünk olyan dolgokat is meglátni magunkban, amelyektől korábban féltünk.
Ilyenkor az énképünk lassan átalakulhat, és több igazságot tud befogadni önmagunkról. Az identitás rugalmas, formálható, ha odafordítjuk a tekintetünket magunk felé, és merünk szembenézni mindazzal amit olykor akár évekig takargattunk, vagy takargattattak velünk. Ehhez tér kell. Biztonságos, megtartó tér, közeg. Ez a terápia. Egy olyan “módosult” tér, ahol elkezdhetünk kipróbálni dolgokat, elindulni irányokba, felfedezni belső világunkat. Ehhez jó ha van mellettünk kísérő. Egy terapeuta, egy csoport, egy közösség. Így azt is megtapasztalhatjuk, hogy nem egyedül járjuk ezt az utat, vannak társaink, keresők, útonjárók. Tartunk valahova.
18.
Minél inkább el tudjuk fogadni a saját teljesebb valóságunkat, annál elfogadóbbá válunk másokkal szemben is.
Aki kevésbé fél önmagától, az kevésbé akar majd másokat is beszorítani vagy leegyszerűsíteni.
Ismerd meg önmagad, és így képes leszel igazán odafordulni a másik emberhez is. Mert a felszín mögött mind egy helyről valók vagyunk.
Keress valakit a közeledben, üljetek le egymással szemben, nézzetek egymás szemébe, majd mindketten mondjátok ki magatokban: “Akárcsak én, ő is törekszik arra, hogy boldog legyen az élete” “Akárcsak én, ő is ismeri a magányt, a szomorúságot és a szenvedést” “Akárcsak én, ő is keresi, hogy szükségletei kielégüljenek”
Emberi pillanat lesz ez kettőtök között. Túl személyiségen, maszkokon, hiedelmeken.
19.
Ahogy egyre inkább kapcsolatba kerülünk azzal, ami belül valóban igaz bennünk, úgy egyre kevésbé másoktól átvett szabályok szerint élünk, és egyre inkább a saját belső iránytűnk szerint.
Ez az organizmikus értékelés Rogers szerint: amikor már nem kívülről mondják meg, mi az igaz, hanem belülről kezdjük egyre tisztábban érezni.
Ha ezeket a pontokat észben tartjuk, van lehetőségünk kimozdulni a beragadt helyeinkről, megdolgozni azokat a mintázatokat amelyek már nem szolgálnak minket.
Nekem nagyon sokat segít ez a 19 pont a mindennapokban, jegyzetként hordom magammal, és a segítői hivatásomban is alapelvekként kezelem, amikor embereket kísérek az útjukon. Hiszek abban hogy kapcsolatokban tudunk leginkább gyógyulni, és ezek az alapelvek segítik az őszintébb, igaz kapcsolatok kialakulását és fenntartását.
Ezt az írást Pálya Balázstól osztom meg veletek, vigyétek ti is magatokkal!
