Profi Családfa

17/06/2026

A "világ legfiatalabb" nagymamája (Bajcsa, 1936).

Mindazok, akik, jártasak a családfakutatásban minden bizonnyal megerősítik majd, hogy az alábbi bejegyzésben ismertetett eset korántsem volt olyan ritka a második világégést megelőző 250-300 évben.

Gyakorta megesett, hogy amint megszületett egy újszülött, kisvártatva nagybácsi, illetve nagynéni lett. Mivel a hölgyek többsége 20-25 évek keresztül kétévente megfogant, ezért könnyen előfordulhatott, hogy anya és leánya közel azonos időben szült.

Az anyakönyveket lapozgatva arra a tapasztalatra juthatunk, hogy a leányok 16 és 18 év között (vagy akár korábban is) váltak asszonnyá, nem feltétlen önkéntes alapon. A szerelmi házasság széles körű elterjedése afféle modern kori úri huncutság.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

Éppen azért arra szeretném kérni kedves Olvasóimat, hogy tartózkodjunk az elhamarkodott és velős ítélkezéstől. Sokkal inkább őseink életének empatikus megértésére bíztatok mindenkit.

Azért úgyis, mint lányos apa szeretném leszögezni, hogy nagyon örülük, a szemlélet megváltozásának.

A kétségtelen szenzációhajhász egykori szalagcím felkelt***e érdeklődésemet és elhatároztam, hogy utánajárok a valóságtartalmának.

A Magyar Közegészségügyi Szemle 1938. évi 4. számának soraival vezetném be kutatásom eredményeit:

„Két évvel ezelőtt, amikor legjobban dühöngött az amerikai rekord őrület, az egyik amerikai lap pályázatot hirdetett ki a világ legfiatalabb fehérbőrű nagymamájára. Tudvalevő ugyanis, hogy a keleti fajok olyan korán nősülnek, hogy ők eleve kiestek a versenyből.

A lap felhívására sorra jelentkeztek a nagymamák. Először 34 év volt a világrekord, azután 33, végül egy harmincéves nagymama végül elhódította a pálmát.

Most aztán kiderült, hogy ez a világrekord mégsem illeti Amerikát, ugyanis a szepetneki jegyző anyakönyvböngészés közben rájött arra, hogy Barcsa község bírójának a felesége a legfiatalabb nagymama.”

Ami a konkrét esetet illeti, nos természetesen a hír bejárta a korabeli sajtót. A világrekord felállítására 1936. szeptember 18-án került sor, amikor is az 1981 óta Nagykanizsához csatolt Bajcsán megszületett Lánczos Margit.

Édesanyja, Mlinarics Anna ekkor mindössze 15 éves volt. Házasságát az 1912-es születésű Lánczos József földművessel 1936. január 9-én kötötte.

A könnyebb érthetőség kedvéért összefoglalnám az információkat, bízom benne, hogy sikerrel. Pintér Mária 1906. március 24-én este 9 órakor látta meg a napvilágot Bajcsán Pintér György és Gergina Terézia leányaként. Ő a későbbi nagymama.

Mlinarics Jánossal 1920-ban kötött házasságot és a következő év augusztus 26-án született meg első gyermekük Anna.

Mlinarics Annának Lánczos Józseftől 1936. szeptember 18-án született meg lányuk Margitka. Ekkor lett Pintér Mária 30 évesen nagymama. Leánya 15 esztendősen lett édesanya.

A világrekord elnyerése érdekében kozmetikáztak az adatokon. A pályázatban Mlinarics Anna édesanyja, Pintér Mária születési éveként 1907-et jelölték meg, holott 1906. március 24-én este 9 órakor látta meg a napvilágot Bajcsán Pintér György és Gergina Terézia leányaként.

A képek készítésekor a kis Margitka nagypapája, Mlinarics János földműves, Bajcsa bírája 56 éves volt. 38 éves volt, amikor is megkérte az akkor 12 észtendős Pintér Mária kezét.

Az esküvőre 1920. június 5-én került sor minisztériumi engedély birtokában a menyasszony kiskorúsága miatt. Lányuk, Anna 1921. augusztus 26-án született.

Bajcsa lakossága a korban zömmel horvátajkú volt. Már Mlinarics János édesapja, idősebb Mlinarics János is Bajcsa számadó bírája volt.

Fia az I. világháború miatt nősülhetett meg viszonylag későn, 40 évesen. Tartalékos őrvezetőként, bronz vitézségi érem tulajdonosaként élte meg a harcok végét.

Az, hogy meddig tartották a kétségkívül nem reprezentatív mintán alapuló rekordot, arról már nem szólt a fáma.

17/06/2026

Egy ikonikus kép nyomában:
Bartók Béla népdalokat gyűjt (Zobordarázs, 1907).

Akik oldalamat rendszeresen követik, azok jól tudják, hogy egyik szenvedélyem a közkedvelt fényképek részleteinek felkutatása.

Mint családfakutató és történész szeretem megszemélyesíteni a fénnyel írt történelem nevezetesebb alkotásait, egyszersmind közelebb hozni, jobban megfoghatóvá tenni Olvasóim számára azokat.

Minden egyes alkalommal én magam is sokat tanulok az egykor volt, nemzetiségi és felekezeti szempontból is oly sokszínű Magyar Királyság történetéről.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

Alexander Moži szlovák néprajztudós az 1970-es évek elején eljutott abba az udvarba, ahol az ominózus felvétel készült. A helybéliek mögött látható parasztház Vörös Bálint falubíróé volt Bartók Béla látogatásakor. Egyik leánya, Katarína még ekkor is itt élt és azonosítani is tudta fotón látható falubelieket:

A felsorolást jobb oldalról kezdte: (...) ez a Feri bácsi, mellette én állok, Vinca húgommal. Én kicsit apuka és anyuka mögé bújtam a fényképezéskor. Mellettünk Jula Smidová barátnőnk, a közelében pedig, a fonográf felé fordulva Iva Fogadóvá állt. Mind barátnők voltunk. Én hívtam őket össze, nem laktak messze tőlünk.

Ő nagyon jó énekes volt, — mutatott a fényképen levő Iva Fogadovára. — Olyan énekes csak ritkán akadt a lányok között, mert szőlőbe és máshová járt dolgozni, ahol sok dalt tanult meg. Csak nemrég hunyt el.

Mellette áll az ,,úr a trúbával”, aztán Agnesa. A főkötős asszony: Magyar Júlia. A sor végén Nyitransky István, a nagybátyám áll. Az úr küldött nekünk is ilyen fényképet. Feri bácsi és mi is megkaptuk, de Isten tudja, hová lett.”

Végtelenül szimpatikus számomra és egyszersmind követendőnek tartom Bartók Béla attitűdjét a soknemzetiségű korabeli Magyarország kultúrájával, közelebbről népdalkincsével kapcsolatban:

Kodály Zoltán fogalmazta ezt meg alkotótársáról szépen: „Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy a szomszéd népek zenéjének ismerete nélkül a magyart sem ismerhetjük igazán. S mivel gyűjteményük kevés vagy semmi, ez a tennivaló is ránk vár.”

Ám a fenti idézet minden magyarázatnál szebben példázza az ifjú Kodály irányultságát, szándékait, s azt a szemléletét, mellyel az együtt illetve egymás mellett élő szlovák és magyar kultúra jelenségeit természetes módon együtt, egymással összefüggésben igyekszik értelmezni.

Így kerülhettek elő zoborvidéki magyar falvakból is szlovák, s a környező szlovák falvakból is magyar dallamok,

Kodály Zoltán ezt az alábbiakkal magyarázta:

„A nyelvhatáron általános jelenség, hogy dalt akkor is átvesznek egymástól a szomszédos népek, mikor egymás nyelvét nem is beszélik.

Az itt közölt tót szövegek közül csak a szalakuszit és pereszlényit jegyeztem le tótoktól, a többit magyar községekben, magyaroktól, akik tótul csak tökéletlenül, vagy sehogy se tudnak. Innen van, hogy a tót szöveg néhol romlott”

Bartók az 1907. évben szlovák népdalokat gyűjtött a Zobor-hegy melletti Zobordarázs községben, Nyitra megyében. Az 1918-ig gyűjtött több mint 3200 szlovák dallam e népzenének máig legfontosabb törzsanyagát jelenti.

Zobordarázs 1911-ben kapta meg más, szintén Darázs nevű községektől megkülönböztető előtagját. Ezáltal alakult ki ma is használt magyar neve. 1880-ban lakóinak 90,1 %-a, míg 1910-ben 96,7 %-as vallotta magát szlovák nemzetiségűnek.

A pozsonyi diákévek emlékei és a fiatalkori népdalgyűjtés helyszínei mellett a Felvidék számos városa őrzi Bartók későbbi koncertjeinek és felolvasóestjeinek is nyomát: így Kassa, Eperjes, Rimaszombat és Losonc.

Kép: Bartók Archívum, Budapest. Kósa Gyula felvétele.

Szöveg:
Bónis Ferenc: Élet-képek: Bartók Béla (Budapest, 2006).
Messik Miklós: Elindultam szép hazámból. Bartók-emlékhelyek itthon és a világban (Budapest, 2007).
Vikárius László: Bartók „Halotti ének”-e és a „szlovák” Gyermekeknek születése.
Alexander Moži: Bartók Béla nyomában, Darázs faluban.

13/06/2026

Josef Heiß/Heiss József jelképes hősi síremléke,
és ami mögötte van.
Mágocs, 1916. szeptember 14.

Immár több mint 10 éve állítok össze és közlök oldalamon ilyen és ehhez hasonló írásokat, élménybeszámolókat. Az eddig összegyűlt bejegyzésekből most egy 6 évvel ezelőtti „példányt” elevenítek föl.

A baranyai németek lakta faluból, Mágocsról származó édesapa és férj ebben az évben lesz 110 éve, hogy hősi halált halt. Amennyiben még élnek utódai, remélem, eljutnak hozzájuk is soraim.

Azok közé a különc emberek közé tartozom, akik még a sírkertekben is megtalálják a szépet, a lélek számára vonzót. Most sem kellett csalódnom sem magamban, sem a temetőben.

Mágocs, mint egykor zömmel németek által benépesített falu itt is hozta azokat a stíluselemeket, amelyek miatt a sváb síremlékeket szeretem.

A https://proficsaladfa.hu/ összeállítása:

Szemet és lelket balzsamozó volt látni, ahogyan ez a kis település most is milyen szépen megbecsüli, felújítja és megőrzi az utókornak ezeket a funerális emlékeket még akkor is, ha a hozzátartozókat a történelem nem mindig kegyes forgószelei immár elsodorták innen.

Tanulmányt írhatnék azokról a kincsekről, amiket itt találtam, nem győztem fényképezni amellett, hogy amiért jöttem azt amúgy mellékesen itt is megtaláltam. Egy síremléket emelnék ki, mely a temető főútja mentén a Nagy Háború egyik hősének állít most is emléket.

Heisz József (helyesebben: Josef Heisz) német nyelvű, gyönyörű kalligrafikus gót betűvel írott sírfelirata nagyon informatív:

„Hier ruhen in Gott – Josef Heiß – starb den Heldentod fürs Vaterland in Spital in Debrecen am 14 September 1916 alt 29 Jahr. Nach langen Leiden ging meine Seele Himmels Freude. Liebes Ehweib kind Eltern und Geschwister tröstet euch. Wir sehen uns wieder im Himmelreich – Friede seiner Seele.”

„Itt nyugszik az Istenben – Heisz József – Hősi halált halt az Anyaországért a debreceni kórházban 1916. szeptember 14-én. Élt 29 évet. Hosszú szenvedés után lelkem a Menny örömébe ment. Kedves feleségem, gyermekem, szüleim, testvéreim vigasztaljátok magatokat. Találkozunk újra a Mennyeknek országában. Béke legyen a lelkével.”

Az 52. gyalogezred gyalogos katonája valóban Debrecenben, az egyik hadikórházban hunyt el „szívbillentyű gyulladás” következtében 1916. szeptember 14-én és majd két évvel később, 1918. június 11-én anyakönyvezték csupán. Feltételezhető, hogy a családot már korábban is értesíthették.

Ez azért is valószínű, mert a Pécsi Napló 1916. december 12-i számában, a „Veszteségeink” című rovatban is megjelent a főhősünk szomorú végéről szóló hivatalos értesítés, sajnos sok más sorstársa neve mellett.

A lent mellékelt szöveg szerint Debrecenben temethették el és ez a síremlék jelképes, a család számára készült, hogy leróhassák helyben a kegyeletüket.

Ifjabb Heisz József 1887. június 11-én született Mágocson id. Heiß József és Marsal Anna gyermekeként földműves családban, hogy aztán ős is ezt a foglalkozást vigye tovább.

1911. január 24-én nősült meg, feleségül véve a nála 7 évvel fiatalabb Halbrucker Katalint. Édesanyja ekkor már nem élt. Egyetlen gyermekük 1912. május 25-én született: egy leány, Erzsébet. Születését édesapja jelent***e be a polgári hatóság előtt, hogy aztán néhány év múlva elveszítse a családja.

A 19. század utolsó évtizedeiben a nemzeti forradalom és szabadságharc valódi emlékhelyévé vált a Csigekert mögötti dombon létrejött Honvédtemető. 1899. augusztus 2-án, a debreceni csata félévszázados évfordulóján szépen parkosított környezetben avatták fel a honvédhősök tömegsírjánál a belvárosi Emlékkertből ideszállított impozáns emlékművet.

Akkor minden jel arra mutatott, a sóskúti kőből készült 4 méter hosszú, 3 méter magas Haldokló oroszlán szoborral díszes kegyeleti park akár évszázadokig változatlan formában őrizheti az itt nyugvók örök álmát. Nem gondolhatta senki, hogy az elkövetkező évszázadban két alkalommal is meg kell nyitni a földjét háborús hősök és áldozatok befogadására.

A világháború a 20. század második évtizedében valóságos katonai kórházvárossá t***e Debrecent. A betegeket és sebesülteket fogadó ápoldák között eredetileg is katonai célra épült a Böszörményi úti honvéd csapatkórház (később pártiskola, most középiskola) és a közös hadsereg csapatkórháza (Bartók Béla út 3.), továbbá a Békessy Béla és Doberdó utcák között a „Ferencz Szalvátor” és a nyulasi barakkok, a Szoboszlói úti Salétrom-laktanya, valamint a Mikepércsi úti régi csapatkórház és mellette a Gilányi-laktanya.

Ezeken túl katonakórház lett a református Kollégium és az ispotálytelepi diakonisszaképző, a katolikus piarista főgimnázium, az állami főreáliskola (Fazekas Gimnázium), a fémipari iskola (Mechwart középiskola) és az Attila téri bábaképző, továbbá a város Burgundia utcai ipariskolája, Bem téri közkórháza és a Bocskai téri „demke” is. Hadikórház volt a Híd utcán, az Auguszta szanatóriumban, járványkórház a Kishegyesi úti városi szegényházban, és „betegnyugvó” a MÁV nagyállomás területén.

1915. január 15-én érkezett Debrecenbe „Ferencz Szalvátor Főherceg úr Őfensége, az önkéntes betegápolás főfelügyelője az egészségügyi intézmények megvizsgálása céljából, aki a tapasztaltak felett teljes elismerésének adott kifejezést.”

A hátország nagyvárosaiban létesült „megfigyelő állomások”, majd császári és királyi tartalék katonai kórházak rendszerében Debrecenben, csak 1914 novemberétől 1916 áprilisáig mintegy hat és félezer betegágyon több mint százötvenezer katonát ápoltak, akik közül már ebben az időszakban közel hatszázan haltak meg.

Az összesen 22 kórházban a közös hadsereg soknemzetiségű, sokvallású katonája egymás mellett várta a gyógyulást, és a hősöket is megkülönböztetés nélkül fogadták be a város temetői.

A város felekezeti (református, katolikus, zsidó) temetőibe és az elkülönített járványtemetőkbe már a háború kezdete óta temettek katonahősöket, hadifoglyokat. Az 1849-es Honvédtemető 1915. január 20-tól vált a Nagy Háború hőseinek nyughelyévé, miután „Ő császári és apostoli királyi Felsége legkegyelmesebben tudomásul méltóztatott venni, hogy a város közönsége a háború folytán hősi halált halt katonák temetkezési helyéül a »hősök temetőjét« létesít***e”.

Márk Endre, Debrecen 1914. december 10-én megválasztott új polgármestere adta át a Honvédtemetőt a katonai állomásparancsnokság képviselőjének. A „hatóságok és közönség, valamint a katonaság részvétele mellett” megtartott ünnepségen két református és egy-egy római, illetve görög katolikus hőst temettek egymás melletti sírba a régi sírkert bejárata közelében.

Ettől kezdve alig múlt el nap gyászszertartás nélkül, amelyeken 1918-ig állandó résztvevő volt három öreg debreceni negyvennyolcas honvéd is.

Béka poraira...

Nagyon köszönöm figyelmüket és a megosztásokat!

07/06/2026

Mert a családfakutatók élete nem csak játék és mese. Vol. 3.
https://proficsaladfa.hu/
https://www.facebook.com/proficsaladfa

06/06/2026

Megemlékezés Scherer Péter színművész (1961 – 2026) névadó ági őseiről.

Az nagyjából mindenhol megjelenik a csodálatos és nagybetűs EMBERREL és színművésszel kapcsolatos megemlékező írásokban, hogy édesapja Scherer József (*1928) bányamérnök, édesanyja, a móri származású Jány Zsuzsanna (*1931) pedig pedagógus volt.

Ők 1957. április 6-án keltek egybe, a csatolt fénykép is ekkor készült. Első gyermekük, Gábor (1958 – 2015) tragikus hirtelenséggel, autóbalesetben hunyt el. Péter Ajkán jött világra 1961. november 16-án.

Egyrészt Scherer Péter elsőfokú unokatestvére Dr. Kredics László segítségének, másrészt saját gyűjtésemnek köszönhetően állt össze az alább közölt anyag, amely egy nagyszerű ember nem kevésbé nagyszerű apai ági őseiről kíván megemlékezni.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékező összeállítása:

Az 1831. július 15-én Schonach im Schwarzwaldban született Scherer János György (1831-1895) volt az aki Zircen telepedett meg és 1859 februárjában feleségül vette a helybéli Bierherr Annát (1833-1874).

Az általa készített órákból egy-egy a leszármazottak birtokában van napjainkban is. A névadó ág – Kredics László által feltárt – legkorábbi ismert őse a Schonachban 83 évesnek mondottan 1678. szeptember 4-én elhunyt Bartholomeus Scherer volt.

1856-ban Erlitz János zirci kalmár kétszázharmincnyolc négyszögöl területet vásárolt az apátsági majorkertből, melyre egy éven belül emeletes házat építtetett.

1877-ben az emeleti részt bérbe adta a Magyar Királyi Járásbíróságnak hat évre. Az udvaron alakították ki az első börtönt. Az 1890-es években Erlitz eladta a házát Scherer Jánosnak.

A kereskedő Scherer János György (1862-1941) 1891. július 28-án vette el a szintén üzletember Amberg József leányát, Cecíliát (1875-1931).

A kereskedő Scherer család az épület egy részét bérbe adta. Itt volt az ő fűszerkereskedésük és Drkosch Adolf az első zirci órásmester - műhelyé.

Az 1906 előtti archív lapokon az épület előtti övezetet Piactérként említik. A tér 1906. október 29. óta viseli a Rákóczi nevet, II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazaszállítása napjától.

A kiskereskedelemből szorgalmával és tehetségével kiemelkedő egzisztenciát kialakító Scherer János igazgatósági elnöke volt a Zircvidéki Takarékpénztár Részvénytársaságnak, illetve a helyi ipartestületnek is.

Scherer Péter apai nagyapja, ifjabb Scherer János 1895. augusztus 25-én született Zircen - ahová pályája rövid időre visszavitte. Pápán, majd Veszprémben járt a bencés, illetve a piarista gimnáziumba.

1914-ben, az érettségi után Pozsonyba került, az ottani Erzsébet királyné Tudományegyetemen kezdett jogászkodni. Rövidesen azonban félbeszakadtak tanulmányai: katonának vonult be, a világháborúban résztvevőként főhadnagyi rangban szerelt le.

1915. május 15-én vonult be egyéves önkéntesként. A tartalékos tiszti iskolát elvégezvén kikerült az orosz, majd az olasz frontra. Összesen 32 hónapot szolgált. Részt vett a lucki áttörésben, a X. és XI. isonzói csatában, a Piave és a Montello körüli harcokban.

Több ízben volt zászlóalj segédtiszt. 1918 júniusában megbetegedett. Felgyógyulása után a karhatalmi zászlóaljhoz került.

Az összeomlás Turócszentmártonban érte. Amikor a helyi szlovák nemzeti mozgalom önállósodási szándékát látva, az általános felfordulásban Budapestre telefonált miheztartás végett a Honvédelmi Minisztériumba - múzemi kolléganője szerint, akinek ezt többször elmesélte -, onnét azt a kurta választ kapta, hogy cselekedjen belátása szerint.

Scherer János jól dekorálttiszt volt. A III. oszt. Katonai Érdemkereszt, az Ezüst- és a Bronz Katonai Érdemérem, a II. oszt. Ezüst (kétszer) és a Bronz Vitézségi Érem és a Károly Csapatkereszt díszít***e a mellét. 1924-ben Pécsett az államtudományok doktorává avatták.

Amikor 1917 májusában Kostanjevicánál (Doberdo) az olaszok már betörtek állásainkba, s onnét csak elkeseredett kézitusa árán tudták őket kiverni, Scherer megjegyezte bajtársainak: „pedig az előbb már azt hittem, hogy megyünk Rómába" (azaz a hadifogságba).

Az egyetem időközben Pécsre települt át, Scherer János itt folytatta a tanulást, 1924-ben szerzett doktorátust. 1925-26-ban jegyzőgyakornokként került vissza szülőhelyére, Zircre.

Itt vette el feleségül 1927. június 26-án a székesfehérvári születésű, de már Zircen élő Orbán Terézia Magdolnát, Orbán Ferenc ács-segéd és Pehakker Adél leányát. Ők mindketten fehérvári, nagyrészt német nemzetiségű ács-dinasztiákból származtak.

Rövidesen Veszprémbe helyezték, ahol huszonöt évig volt hivatalban, előbb járási szolgabíró, majd főszolgabíró és árvaszéki ülnök. Kortársai szerint szolgabíróként szegénynek, tehetősnek egyformán szolgálatára állott.

1938-ban költöztek be Veszprém Nándortelep nevű városrészének 11. számú villájába, amelyet a kereskedő Scherer János vásárolta meg fia számára.

1927-ben kötött házasságából egy fia, két lánya született. 1944-45-ben kétszer került szembe az akkori közhatalommal, mindkét esetben emberi tisztessége, becsületessége okán.

Mint a veszprémi járás főszolgabírája egyik fő szervezőjévé vált ebben a régióban, a Volksbund ellenében a hazai németség körében 1942 februárjában létrehozott, „Hűséggel a Hazához” mozgalomnak.

A zsidók deportálása, a velük szemben tanúsított embertelen magatartás miatt emelt szót 1944 nyarán. Ezért még aránylag enyhe büntetésben részesült: 1944. július 14-én Siklósra helyezték át főszolgabírónak.

Nem egészen fél év múlva már újra Veszprémben van: régi munkakörében. 1945. január 25-én vitéz Endre László, a „Hadműveleti Területek Polgári Közigazgatásának" vezetője hivatalából felfüggeszt***e, fegyelmi eljárást indított ellene és február 12-én „rendőrhatósági őrizet" alá helyezték, magyarán internálták.

Az ok: tiltakozott az ellen, hogy a német csapatok követelésére a hóval borított utak megtisztítására öregeket, nőket és gyerekeket vezényeljenek ki, embertelen körülmények közé.

Scherer János magatartását - bár erről soha nem beszélt - nyilvánvalóan a környezetében lévő rosszakaratú besúgó, feljelentő érzelműek kifogásolták, nekik köszönhette a megtorlást.

Ez - bár kilátásban volt - mégsem járt végzetes következményekkel, „elfelejtették" ellene a rögtönítélő bírósági eljárást lefolytatni, még csak el sem hurcolták 1945 márciusában a város hivatalos kiürítésekor. 1945-ben visszakerült a közigazgatásba, bár érdemeit nem túlságosan vették figyelembe.

Főleg nem a közigazgatás átszervezésekor, amikor is mint megbízhatatlan horthystát elbocsájtották 1950-ben. „Deklasszált elemként” - sok más társával együtt - különböző munkahelyeken hányódott, legmagasabb pozíciója az előadói titulus volt.

1947. április 27-én mégis ő volt az első, aki a honi műemlékvédelmi hatóság felé jelezte, hogy az addig a gyulafirátóti Zichy-uradalom által gondozott Kinizsi-vár a földreform során gazdátlanná vált.

Kistisztviselőként, 60. életéve betöltése után szinte azonnal nyugdíjazták, 1956. február 1-én, természetesen úgy, hogy szolgálati éveibe az 1945 előtti húszéves hivatali munkáját nem számították be.

Képzelhetőén minimális nyugdíja kiegészítésére alig volt lehetőség, mégis 1964-ig, a múzeumba kerüléséig nem könyörögte be magát sehová sem.

1964. június 1-től 1978. augusztus 20-ig a Bakonyi Múzeum rendkívül hasznos és értékes munkatársa volt. 1977-ben a Veszprém Megyéért kitüntetés arany fokozatát kapta meg.

Éri István, Emlékezés Scherer Jánosra (1895 – 1978).
Rainer Pál, A veszprémi magyar királyi 31-es honvédgyalogezred története.
Lázár Péterné Lechner Ágnes, Az én Nándortelepem II. rész.

Képek forrása még: Dr. Kredics László, helyismeret.hu.

04/06/2026

„Communitas Fidelissima” – A leghűségesebb falu:
Szentpéterfa visszatérése, 1923. március 9.
A trianoni békediktátum emléknapjára…

A határmegállapitó bizottság 1923. március 9-én Jocard elnök vezetésével reggel 6 órakor ment ki Szentpéterfa vasmegyei község átvételére.

A magyar bizottságban Träger Ernő dr. miniszteri osztálytanácsos vezetésével Margittay József kormányfőtanácsos, Makay Gyula műszaki főtanácsos és Papp Gyula királyi mérnök vett részt.

Az osztrák delegációt Neugebauer báró vezette Szentpéterfára, ahol hatalmas tömeg gyűlt egybe nemcsak a faluból, hanem a környező falvak lakosaiból is.

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:

Szentpéterfa 15 hónap és nyolcnapi osztrák megszállás után került vissza Magyarországhoz a Magyar Nemzeti Szövetség kezdeményezésére.

Három évvel a trianoni diktátum után ez hatalmas jelentőséggel bírt. Hiszen nem csak Szentpéterfáról volt szó. Vas vármegye szombathelyi járásának tíz faluját csatolták vissza 1923. január 10. és március 9. között

Az első világháború után elveszített Pinkavölgyi települések megszerzésének lehetőségét az 1921 decemberében született velencei jegyzőkönyv tartalmazta.

Szentpéterfa sorsáról nem népszavazás során döntöttek, mint Sopron esetében. A határmegállapító bizottság végigjárta az érintett településeket, ahol önkéntes alapon mindenki kinyilváníthatta a véleményét - szóban vagy írásban - arról, melyik országhoz kíván tartozni.

A nyilvános színvallások következtében Ausztriában retorziók is értek egyeseket. Több mint ezerkétszáz magyar hagyta el ekkor Ausztriát. 1923. március 9-e után Szentpéterfán csak a szőlőhegy maradt Ausztriában, a földeket nem vették el, a határ pedig átjárható maradt.

A horvátok itteni betelepülését a mai kutatások egyértelműen a XVI. századra teszik. A török elől menekülő őslakosok az Erdődy birtokon találtak menedéket, s azzal együtt új otthont és hazát.

Többnyire földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Az első világháború Szentpéterfáról 104 főt hívott a harcokba.

A falu a Pinka bal partján, az osztrákmagyar határ mellett fekszik. 1910-ben 1481, többségben horvát lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. A trianoni békeszerződést követően hat másik vasi községgel együtt e települést is Ausztriához csatolták.

A döntést az Osztrák Köztársaság e falvak 1922-es katonai megszállásával igyekezett nyomatékosítani, jóllehet a határvonal végleges meghúzása a Magyar-Osztrák Határmegállapító Bizottság hatáskörébe tartozott.

Szentpéterfa összefogott a sorstárs községekkel, és a nagykölkedi származású Németh János tanító, valamint Hirschl Ferenc községbíró vezetésével e falvak több száz fős küldöttsége kereste fel a Szombathelyen székelő Határmegállapító Bizottságot.

Ott egyöntetűen követelték, hogy módosítsák a határvonalat, mert ők annak a magyarországi oldalán akarnak élni.

Nem féltek, bár az osztrák megszállás nemegyszer torkollt erőszakba, tragédiába. „Jöttek fegyverrel, hogy ha nem oda szavaznak, a bírónkat agyonlövik.

Kinyitotta a fehér ingjét, és azt mondta, lőjenek le, én akkor sem írom alá, mert mi magyarok vagyunk, mi Magyarországhoz akarunk tartozni” - idézi a szentpéterfai Gepsits Pálné az egykori megpróbáltatásokat.

Bindorffer Györgyi kiváló monográfiájában részletesen írt arról, hogy e mögött a nemzetiségek tudatos elmagyarosításának 19. század végi központi kormányzati törekvés eredménye is meghúzódott.

Nem véletlenül nyitottak ekkor ugyanis elsősorban a nemzetiségi településeken óvodát. Szentpéterfa az első világégés lezárultakor kettébomlott: magyar és osztrák hűséget esküvő részre

A gradistyei horvátok egy részénél jöhetett csak szóba a magyarosítás: azoknál, akik semmit sem - vagy csak nagyon keveset - tudtak magyarul. Ez a helyhez kötöttebb, konzervatívabb paraszti réteg volt. Egy másik csoportjuk éppen azért vált, válhatott mobillá, mert a horvát anyanyelve mellett magyarul és/vagy németül is tudott.

A második világháború, közel 500 főt ragadt el a csatározásba, míg 1956-ban jónéhány fiatal vágott neki a világnak, így jöttek létre például az Egyesült Államokban, Kanadában vagy Ausztráliában az úgynevezett péterfai kolóniák, melyek a mai napig is lelkesen támogatják a szülőfalujukat.

„Az Országgyűlés 2014 decemberében fogadta el a hűség falvairól szóló törvényt. Ennek értelmében Szentpéterfa, Ólmod, Narda, Felsőcsatár, Horvátlövő, Vaskeresztes és Pornóapáti méltó a „Communitas Fidelissima” cím viselésére.

Szöveg: Barátság, 2000/5. szám; Magyar Krónika, 2020/6. szám; Magyar Nemzet (2023. 03. 04.); Soproni Hírlap

01/06/2026

Emléktáblák, emlékhelyek szerepe a helyi identitás megerősítésének szolgálatában Halásztelken (helytörténeti előadás).

Ismét megrendezésre került, immár negyedik alkalommal a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtárban, a festői Szentendrén a helytörténetkutatás iránt elkötelezett "szent őrültek" konferenciája.

Ebben az évben választásom az emlékhelyek, emléktáblák témakörére esett, amelyek oly fiatal települések esetében is, mint Halásztelek is, fontos szerepet tölthetnek be a sokat emlegetett helyi identitás megerősítésében.

Persze csak az első lépés a helyi kollektív emlékezet színhelyeinek létrehozása, amely a legtöbb alkalommal nem kevés anyagi áldozattal és önzetlen, de szakmailag megfelelő színvonalú előkészítő kutatómunkával jár.

A második, legalább ilyen lényeges momentum az előadásban is említett kollektív emlékhelyek megtöltése tényleges és élő emberi tartalommal, amely lehetőleg kiállja a történelem próbáját is.

Mlecsenkov László

https://www.facebook.com/proficsaladfa
https://proficsaladfa.hu/

Mlecsenkov László, történész-családfakutató ---------------------...

26/05/2026

60 éve hunyt el Tamási Áron – Budapest, 1966. május 26.

Az Ábel trilógiával örökre megszerett***e magát velem. Az 1934-ben megjelent „Ábel Amerikában” című zárókötetben fogalmaz így a főhős, egyben a szerző ars poeticáját is szavakba öntve természetesen:

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Eddig szokták a legtöbbször citálni a szöveget, azonban a folytatás mégis a szülőföldhöz való ragaszkodást fejezi ki inkább:

„És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával.

Lassan felálltam, és azt mondtam: - Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!”

A https://proficsaladfa.hu/ megemlékezése:

A Kútvölgyi úti kórházban májzsugorodás miatt elhunyt író őseihez és Székelyföld számára legkedvesebb zugához fűződő el nem múló szeretetét idézem meg az alábbi részletekkel:

„(…) az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést:
- A miénk ez?
Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül is a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.” (Szülőföldem – részlet)

Tamási Áron 1897-ben, szeptember 20-án született (a családi legendárium 19-ét is említ, valószínűleg a születés, az anyakönyvezés eltérő időpontjából eredően) az Udvarhely vármegyei Farkaslakán.

Felmenői, ősei, nagyapja is, a környékbeli Máréfalváról származtak át Farkaslakára, s gazdálkodó, de egy-egy tanult főt is kinevelő székelyek voltak.

Édesapja Tamás Dénes (az „i” később került a vezetéknév végére), édesanyja Fancsali Márta. Tizenegy gyermekük közül öt érte meg a felnőttkort: Anna, Áron, Gáspár, Ágnes, Erzsi. Hétesztendős korában beíratták a falu katolikus elemi iskolájába.

1904 szeptemberétől hat évig tanult itt, könnyedén, s ha az otthoni szükség, a munka megkívánta, el-elhagyva a tudomány templomát olykor napokra is.

Tamási Áron további sorsát, életútjának irányát egy véletlen baleset döntötte el. A "Bölcső és Bagoly"-ban részletesen elmeséli a karácsonyi, majdnem végzetes szerencsétlenség történetét is: a rokoni házban elcsent kétcsövű pisztoly felrobban a kezében, s összeroncsolja bal keze egyik ujját.

„Tehát meghúzhatom most már bátran a ravaszt. S mozdult is a jobbik mutatóujjam a ravaszon, de a kis kattanás helyett abban a pillanatban nagyot robbanva elszólt a puska.

A bal kezemet különösforróság öntötte el rögtön, ugyanakkor a lámpa a megriadt légben egy robbanással kialudt, a kicsi fiú az ágyban ijedten sírni kezdett, és Berta néném a sötétben valamit kiáltott, s mintha maga alá kaparta volna a gyermeket. De én akkor már az ajtóban voltam.

Úgy menekültem, némára ijedve, s éreztem valahogy tompán s egy kicsit távolról, hogy a bal kezem nedvesen forró, és zsibong benne minden. Domokos bácsi futva jött a ház felé, ott találkoztunk össze az udvaron, majdnem még a ház előtt.

Reám kiáltott, hogy mit csináltam, de meg sem állt, hanem rohant be a házba. Nem álltam meg én sem, mert haza akartam jutni minél gyorsabban.

Áthágtam a hágcsón, a kerítésen keresztül. Éppen pirkadott. Ahogy beléptem otthon az ajtón, anyám rám tekintett, s abban a percben a fejéhez kapott, és az arca elszörnyedt.

Valami fojtott, kínlódó és sírásforma hangot adott. Akkor láttam meg én is a bal kezemet, mely vérben és roncsolva lógott. Megborzadtam, hányinger jött rám, majd sírni kezdtem.

Ahol álltam, teli csörgött vérrel a padló. (...) De már ott volt a mosdótál egy magas széken, anyám vizet töltött belé, s a véres bal kezemet a vízbe tettük, hogy abban megvontassuk. Amíg ott álltam a mosdótál mellett, Annát felköltötte, és mindjárt szalasztotta is Mózsi bácsihoz, aki az anyám testvére volt.

Az istenre kéri, azt üzente anyám, jöjjön a szánnal vagy a szekérrel, mert a legénykét a kórházba kell vinni. Mondjad, hogy a hüvelykujját ellőtte a bal kezén.

Ahogy Anna kifutott az ajtón, én is kiemeltem a kezemet a vízből, amely nem is víz volt már, hanem mint a vér, olyan piros.

Akkor láttam először és tisztán, hogy a felső ízület fölött hüvelykem már csakugyan nem volt, s róla a bőr alább is hiányzott. A tenyerem pedig három vagy négy helyen is be volt haladva. Ebből kéz többet nem lesz-gondoltam magamban.”

„Valamikor én is itt fogok feküdni” - gondolta Tamási Áron, amikor, a szülőföldről írandó könyv miatt bejárta Farkaslakát és a temetőt is, ahol az ősei, rokonai feküdtek.

Az író 1966-ban tért végleg haza: kicsit kijjebb a temetőtől, oda, ahová kívánsága szerint akart, a két cserefa közé, a templomkertbe.

A két szobrász, Szervátiusz Jenő és Tibor, apa és fia kőből faragott Tamási-sírköve mögött ott a régi kopjafa, s rajta a felirat:

„Tamási Áron, 1897-1966 törzsében székely volt fia Hunniának hűséges szolgája bomlott századának.”

Kép és szöveg: Cs. Nagy Ibolya: Tamási Áron (Budapest, 2021)