17/05/2026
ReumaBlog 1. Állami versus magánellátás?
Dr. Szekanecz Zoltán vagyok, reumatológus, klinikai immunológus.
Nem tudom mennyire okos, ha az ember 62 évesen lép ki igazán a digitális térbe. Eddig más fórumokon (konferenciákon előadás, számos tudományos közlemény, újságcikkek) hallattam hangomat, de Z generációs gyermekeim közelében rájöttem, hogy ha az ember nemcsak a saját „öregtársaival” akar valamit közölni, hanem a jövőre nézve is vannak gondolatai, akkor túl kell lépni a hagyományos kommunikációs formákon. A TikTok és Insta egyelőre távolabb áll tőlem, boomereknek a facebook meg a YouTube való…
Ezért gondoltam arra, hogy most, némi tapasztalattal felvértezve az orvoslás, betegellátás, kutatás és oktatás terén, elsősorban a reumatológiában, de más területeken is, amikor olyan mondandóm van, ha nem bánják, megosztanám e helyen. Ezért elindítom saját ReumaBlogomat. Nem törekszem kinyilatkoztatásokra, inkább problémafelvetésre, aztán ha valakit érdekel, beszélgessünk róla.
Első, de már nagyon régóta foglalkoztató téma az állami és magánellátás keveredése, a reumatológiában is, amely egyelőre, úgy látom, több bizonytalanságot hordoz, mint bizonyosságot. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a szakmailag elismert kórházigazgató, ma már rendszeres blogger, Ficzere Andrea 2023-ban meghívott egy kerekasztalra, ahol 200 fős közönség előtt az állami és magánegészségügy képviselői beszélgettek egy jót. Már akkor is jeleztem, hogy a szabályozás nem egyértelmű, sok a keveredés, és ennek a betegek látják kárát.
Véleményem szerint, különösen egy komolyabb betegség esetén, a magánegészségügy irányába való betegút-eltolás komoly gondokat okozhat. Persze ez több okból is így alakult. Már az elején leszögezem, hogy nincs problémám azzal, hogy a kétféle ellátórendszer, hasonlóan a világ legtöbb országához, egyszerre, párhuzamosan, de ha szükséges, átjárással működjön. Sajnos azonban úgy látom, jelenleg idehaza ez nem komplementer, hanem inkább versenyhelyzetet teremt és a kérdés nem az, hogy állami ÉS magán, hanem állami VAGY magán. Nem tisztem minősíteni, hogy miért került olyan állapotba az állami egészségügy, amely az ellátás színvonala és a szinte mindegyik orvosi területen hosszú előjegyzési idő következtében egyre több pácienst tol a magánellátás felé. Egyetemi klinikán, állami ellátásban dolgozva azonban azt kell mondanom, ez nincs jól. A betegutak teljesen kuszák, és az nem lehet cél, hogy mindenki, aki megteheti a magán felé tendáljon csak azért, mert az állami szakrendelők, kórházak telítettek, infrastruktúrájuk – néhány kivételtől eltekintve – „lelakott” és több diszciplína esetén humánerőforrás-hiány jelentkezik.
Véleményem szerint az átjárhatósággal és az ellátás jellegének szakmaiságával van gond. Mire gondolok? Amellett, hogy nem engedélyezett egy adott páciensnek egy adott betegséggel mindkét ellátórendszerben való ellátása, amely rendelkezés egyébként sok szempontból indokolt lehetett, az állami-magán felosztásnak NEM LEHET az az indoka, hogy valaki azért megy magánba mert nem kap megfelelő ellátást az államiban. A magánellátás ugyanis a társadalom jelentős részénél nem opció.
Sokkal inkább azt gondolom, hogy vannak magánban ellátható és nem ellátható betegségek. Lényegében, és azt az említett 2023-as konferencián is hangsúlyoztam, ha végig megyünk a betegségeket rendszerbe foglaló BNO listán, a kórképek 90%-át jobbra vagy balra lehetne tolni, a súlyosságot is figyelembe véve, hogy az adott beteg melyik rendszerbe menjen. Nem arról van szó, hogy az egyik vagy másik rendszer egyszerűen jobb vagy rosszabb, de kétségtelen, hogy bizonyos kórképeket, különösen, ha súlyos és/vagy akut szituációról van szó, az egy helyen többféle szakembergárdát felvonultató, szélesebb diagnosztikai és terápiás lehetőséggel rendelkező klinikai vagy fejlett kórházi rendszerben jobban el lehet(ne) látni. Lehet, hogy a magánban is elérhető CT, MR vagy immunlabor, de ezek költségét a páciensek még kisebb része tudja megfizetni. (Ezért is alakult ki régebben a csiki-csuki, hogy az első vizsgálat, pénzért, a magánban történt, a drága kivizsgálások és terápiák az államiban, majd a „kontrollvizsgálatok”, szintén fizetősen, megint a magánban.)
A jelen szituációban, az említett okokból, sok beteg vagy eleve a magánellátásban kezdi, vagy később megy el oda. Ezzel alapvetően nincs is probléma. De egyes kórképek (pl. autoimmun betegségek, daganatok, komolyabb vagy ritkább egyéb betegségek, stb.) egyszerűen nem valók magánba, mert nem feltétlenül van meg ott a szaktudás, valamint a széleskörű diagnosztika és terápia egysége. A mi szakmánkban például a drága, de nagyon hatékony célzott terápia vagy sejtterápia szinte kizárt, hogy a magánellátásban megfelelően működhessen. Ellentét feszül a kurrens szakmák kapcsán létrehozott centrumrendszer versus a magánellátók között. Az egyes betegségcsoportokon túl egy adott szakmában is elképzelhető, hogy egy szintig a beteg jól ellátható magánban, de a súlyosabb esetek a multidiszciplinaritás és a szövődmények kockázata miatt csak kórházi körülmények között (pl. műtétes szakmák). Vagyis: nem az állami ellátórendszer hiányossága legyen a magánellátás hajtóereje, hanem betegségenként, egy betegség esetén súlyosság szerint dőljön el, kizárólag szakmai szempontból, hogy kit melyik rendszerben és milyen ellátási szinten kezeljenek. És ha egy beteg átmenetileg a magánban is kezdi, de az első jelentkezést követően kiderül, hogy betegsége klinikai/kórházi ellátást igényel, akkor legyen átjárás a magán- és állami ellátás között. Semmilyen egyéni, anyagi vagy más érdek nem késleltetheti, hogy a magas szintű szakellátást igénylő beteg a szükségesnél hosszabb időt töltsön a magánellátásban, esetleg emiatt ellátási késlekedés következzen be, a beteg kicsússzon a diagnosztikus és terápiás idősávból, mint azt sok esetben látjuk. És mielőtt bárki megvádolna, hogy miért fikázom a magánellátást, mintha a klinikákon, kórházakban minden rendben lenne, máris leszögezem, hogy természetesen nincs erről szó. Az átjárhatóság a másik irányban is lehetséges, és egy percig nem azt mondom, hogy a késlekedés a magán kitérő miatt jönne létre. Ugyanilyen gyakran, vagy még gyakrabban az állami ellátó rendszeren belül jönnek létre késések, ez nyilvánvaló. Ennek ellenére tartom, hogy a betegutakat szakmai alapon kell(ene) standardizálni.
Én nem ismerek olyan szakmai irányelvet, amely eligazítaná a szakembereket és főleg a betegeket abban, hogy az adott betegséggel, az adott stádiumban a páciens hol kap jó ellátást. Nemcsak a magán vs állami a kérdés, hanem az állami ellátáson belüli kompetenciaszint is (erről talán egy másik blogban szólnék majd). Természetesen bárminemű átrendeződésről az alapellátás és az állami szakellátás várható megerősödése után lehet igazán beszélni, de talán már most elkezdhetünk mindezen gondolkozni. Több állami, magánellátók és alapellátási szakemberek részvételével tartott egyeztető fórumot javaslok a betegutak kitisztázására, az állami-magán határterület élesebbé tételére, a békés egymás mellett dolgozás érdekében, lehetőleg mindenki megelégedésére.
