12/08/2026
Kedvenc, visszatérő témám. És nem azért, mert szeretek mérgelődni rajta.
Mert ma Magyarországon egy szülőnek elképesztően nehéz eligazodnia, amikor mozgásfejlesztést keres a gyermekének.
Jelenleg Magyarországon én úgy látom és tapasztalom, hogy nagyon nehéz feladata van annak a szülőnek, aki mozgásfejlesztést keres a gyermekének. A határok, a szakmai kompetenciák iszonyatosan elmosódtak.
Hogy ma már mindenki mozgást fejleszt?
Igen.
Rengeteg terápia elérhető. Jó-e ez? Bizonyos tekintetben igen, a rendszer engedte és kellett is. De sajnos sokszor nem épp etikai keretek között mozog.
Ma már lehet mozgásfejlesztő az óvónő, a tanító, a gyógypedagógus, a konduktor, a gyógytornász, a védőnő, pszichológus, szociális munkás és bizonyos képzéseknél akár egy teljesen más alapvégzettséggel rendelkező ember is.
Ez önmagában még nem baj!! HA...
A kérdés inkább az, hogy ki mit tanult, milyen mélységben, milyen szemlélettel, és pontosan milyen kompetenciával dolgozik.
Ki tanult anatómiát?Milyen mélységben?Milyen megközelítésben?
Mert a komplex rálátáshoz ez elengedhetetlen lenne.
Mit tehet ebben a szülő?
Fejlesztést keres.
Megbízik a szakemberben.
Abban bízik, hogy amit mondanak neki, az szakmailag megalapozott. Hogy a szakember igazat mond. Hogy betartja a saját kompetenciahatárait. Hogy segít, és tudja, hogy meddig mit léphet.
Persze tudom, hogy erre sok kolléga azt mondja: „De hát mi látjuk, hogy mi történik.”
Igen.
Látjuk.
Látjuk, hogy sokan javító tornát, fejlesztő tornát és különböző mozgásos foglalkozásokat milyen formában és milyen keretek között végeznek.
Dühítő? Igen.
Mérgelődünk, mert a „fejlesztés” szó mögött már nem mindig a gyermek valódi szükséglete az első. Hanem business lett belőle. A fejlesztés business lett.
Szerintem nagyon fontos, hogy ne egymás ellen beszéljünk.
Nem az a cél, hogy azt mondjuk: az egyik képzés jó, a másik rossz, ez semmi, az valami. Fontos az evidence based alap. A tudományos megerősítés.
Nem az a cél, hogy minden olyan szakembert megkérdőjelezzünk, akinek más az alapvégzettsége.
Beszélnünk kell még! A szakmai határokról. A kompetenciákról. Arról, hogy ki mit tanult, és legfőképpen arról, hogy tudjuk-e, hol vannak a saját határaink.
Mert végső soron a gyermek érdeke kell, hogy az első legyen.
