07/07/2026
A kapcsolódás, ami számít
Nagy munkába kezdtem a kertemben. Egy viszonylag nagy területet kellett kitakarítanom, amit teljesen birtokba vett a dzsungellé nőtt borostyán. A helyzetet nehezítette, hogy rengeteg kő és szikla bújt meg alatta: az egykori sziklakert maradványait szinte teljesen elrejtette.
Ráadásul mindezt sikerült a kánikulai hétre időzítenem. Igaz, a kora reggeli órákban még viselhetőbb volt a munka.
Pár nap után eszembe jutott, mennyivel könnyebb lenne ezt többen csinálni. Valaki vágná a növényt, valaki más tisztítaná a területet, megint más kiemelné a közben előkerülő köveket és sziklákat. Innen már nem volt nehéz eljutnom a felismerésig, hogy milyen szerencsés egybeesés: van nekem két szép szál, termetes tinédzser fiam.
Meg is kértem őket szépen, ők pedig jöttek reggelente, lelkesen.
Aztán a második reggelen arra lettem figyelmes, hogy bár sokkal jobban szórakozom, és egyáltalán nem érzem magam olyan egyedül, mint az előző napokban, mintha mégsem haladnánk gyorsabban. Sőt. Mintha lassabban mennének a dolgok, mint amikor egyedül csináltam.
Háromszor olyan gyorsan kellene haladnunk, de feleannyira sem megyünk, mint korábban.
Áll mellettem a gyerekem, jó magyar munkás módjára, szerszámmal a kezében. Támogatóan néz, velem van minden erejével, majd okos kis száját elhagyja a bölcsesség:
„Ahhoz képest, hogy mennyire haszontalanok vagyunk, elég jól haladsz!”
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: néha nem azért vagyunk együtt másokkal, mert úgy hatékonyabb. Nem azért, mert többet, gyorsabban vagy jobban végzünk el. Hanem egyszerűen azért, mert jó velük lenni.
Mert ott vannak mellettünk. Mert együtt csinálunk valamit. Mert közben beszélgetünk, nevetünk, kapcsolódunk.
Lehet, hogy a munka lassabban halad. Lehet, hogy a borostyán még mindig több, mint szeretném. Lehet, hogy a kövek is makacsul ragaszkodnak a helyükhöz. De az együtt töltött reggelekből emlék lesz. Olyan emlék, ami egyszer talán sokkal fontosabb lesz, mint az, hogy mikor lett kész a kert.
Mert egyszer úgyis minden elkészül. De az elszalasztott pillanatokat nem mindig lehet bepótolni.
Legyünk hát jól egymással. Szeretetben, jelenlétben, kapcsolódásban. A családunkkal, a barátainkkal, azokkal, akik mellettünk vannak, a közösségünkkel ahol gyógyulhatunk.
