30/06/2026
https://www.facebook.com/share/p/1BPmcRLb6w/?mibextid=wwXIfr
Amiről senki nem beszél
Az egész országot megrázta egy autóbaleset híre, ahol többen életüket vesztették. Ilyenkor elindulnak az interneten a távszakértések, hogy mi történhetett, indul a felelős-keresés és mutogatás, gyalázkodás.
De keveset beszélnek a mentésben résztvevőkről. A roncsok látványa, amikor még nem tudják, hogy mi történt pontosan, és úgy teszik a dolgukat, mintha a saját családjuk ülne bent. A tűzoltók megfeszített munkája a pokoli hőségben tetőtől talpig beöltözve, hogy hozzáférjenek a sérültekhez.
Közben a mentősök megtesznek mindent, ha reménytelennek tűnik akkor is. Annyiszor láttam ezt a küzdelmet, s néha mintha angyalszárnyak villantak volna mögöttük. Aztán lesütött szemmel abbahagyják az újraélesztést. És jön az érzés, hogy a kezeik között halt meg egy ártatlan gyermek. Mélylevegő, és a műszak megy tovább.
A háttérben pedig ott dolgoznak a rendőrök, terelik a forgalmat, majd elkezdődik a közlekedési helyszínelés. A holttesteket egymás mellé fektetik sorban, vétkes és ártatlan egy sátorban fekszik a forró aszfalton. Aztán jön a baleset-rekonstrukció, mi és hogyan történhetett. Rengeteg lelki teher, s még több felelősség. Aztán jön a halálhír közlése a zokogó hozzátartozók fájdalmának ölelésében.
A halottszállítók elindulnak, a roncsokat elviszik, de az érzések ott maradnak.
Aztán hazamennek a hivatásosok a családjukhoz. Ők nem kérdeznek, tudják mi történt. Ilyenkor nem kellenek szavak, csak egy kis megnyugvás. Aztán jön a másnap, és a legtöbben mennek másodállásban dolgozni, mert az államtól kapott fizetésből nem tudnak megélni. Nem számít mit éltek át, senki nem kérdezi hogy vannak, csak gépiesen telik a hét tovább.
Mindenki, aki a hazát, az embereket szolgálja, és ilyen tragédiák helyszínén dolgozik, sokkal több megbecsülést érdemelne a hazájától.