Mi a nyitvatartási idő?

Hétfő 08:00 - 15:00 Kedd 14:00 - 19:00 Szerda 08:00 - 15:00 Csütörtök 14:00 - 19:00 Péntek 13:00 - 18:00

Vasas Gábor szakpszichológus Miskolc

Kezdolap
Magyarország
Miskolc
Vasas Gábor szakpszichológus Miskolc

Gyermek és felnőtt pszichológiai tanácsadás,
Pszichológiai előadások Üdvözlöm! Vasas Gábor vagyok, tanácsadó szakpszichológus.

Pszichológiai tanulmányaimat a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán folytattam, ahol 2006-ban Okleveles Pszichológusi diplomát kaptam. Főbb területeim a gyermek- és a munkapszichológia, valamint a személyiségfejlesztő tréningek. Végzettségem megszerzése óta gyermek és felnőtt tanácsadás területen egyaránt tapasztalatokat szereztem. Folyamatosan képzem magam, mert fontosnak tartom, hogy minél több módszert sajátítsak el. Tanácsadó szakpszichológus diplomámat az ELTE PPK-n szereztem.

14/08/2026

A zokni, a mosatlan és a telefon

Pszichológus: Miért kerestél meg?

Kliens: Idegesít a férjem.

Pszichológus: Ez egy meglepően gyakori diagnózis.

Kliens: Reggel felkel, telefonozik. Este hazaér, telefonozik. Néha azt várom, hogy egyszer csak feleségül veszi a telefonját és én leszek a szerető.

Pszichológus: Ezt mondtad neki?

Kliens: Persze.

Pszichológus: És?

Kliens: Azt mondta, túlzok.

Pszichológus: Pontosan mit mondtál?

Kliens: Hogy soha nem figyel rám, csak a rohadt telefonjára.

Pszichológus: És valójában mire vágytál?

Kliens: …

Pszichológus: Ez nem ugyanaz a kérdés.

Kliens: Hogy figyeljen rám.

Pszichológus: Még mélyebben?

Kliens: Hogy éreztesse, hogy fontos vagyok.

Pszichológus: Még mélyebben.

Kliens: Ez valami pszichológus sport?

Pszichológus: Igen. Mi olimpiai szinten ásunk.

Kliens: Rendben… talán attól félek, hogy már nem érdekelem.

Pszichológus: Most érkeztünk meg.

Kliens: Szóval nem a telefon a probléma?

Pszichológus: Nem elsősorban.

Kliens: Hanem?

Pszichológus: Az érzés, amit a telefon jelent.

Kliens: Hogy nem vagyok fontos.

Pszichológus: Igen.

Kliens: De hát ezt nem mondhatom neki.

Pszichológus: Miért?

Kliens: Mert hülyén hangzik.

Pszichológus: Mit könnyebb mondani?

Kliens: Hogy egy önző barom.

Pszichológus: Az mindig könnyebb.

Kliens: Miért?

Pszichológus: Mert a kritika páncél. A szükséglet viszont sebezhető.

Kliens: Tehát amikor azt mondom, hogy önző…

Pszichológus: …akkor lehet, hogy valójában azt mondod: „Hiányzol.”

Kliens: Hm.

Pszichológus: Amikor azt mondod:
„Sosem figyelsz rám!”, lehet, hogy valójában ezt mondanád:
„Szeretném érezni, hogy fontos vagyok neked.”

Kliens: Ez sokkal ijesztőbb.

Pszichológus: Pontosan.

Kliens: Tudod, mi a vicces?

Pszichológus: Na?

Kliens: Húsz éve együtt vagyunk és még mindig könnyebb veszekedni vele, mint megmondani, hogy hiányzik.

Pszichológus: Ez nem csak nálatok van így.

Kliens: Tényleg?

Pszichológus: Az emberek elképesztő kreativitással tudják elkerülni a sérülékenységet.

Kliens: Például?

Pszichológus: Kritizálnak. Megsértődnek.
Visszahúzódnak. Kioktatnak. Passzív-agresszívek lesznek.

Kliens: És közben?

Pszichológus: Közben csak azt szeretnék hallani: „Fontos vagy nekem.”

Kliens: Akkor a legtöbb veszekedés valójában nem is arról szól, amiről szól?

Pszichológus: Ritkán.

Kliens: A mosatlan sem?

Pszichológus: A mosatlan szinte soha.

Kliens: A zokni a nappali közepén?

Pszichológus: Az sem.

Kliens: A telefon?

Pszichológus: Az sem.

Kliens: Akkor miről szólnak?

Pszichológus: Arról, hogy:
„Számítok neked?”
„Fontos vagyok neked?”
„Szeretsz akkor is, amikor éppen nem vagyok könnyű eset?”

Kliens: Ez egyszerre szomorú és szép.

Pszichológus: Ilyenek az emberek.

Kliens: Mit vigyek haza ebből?

Pszichológus: Legközelebb, amikor kritizálni akarsz, állj meg egy pillanatra és kérdezd meg magadtól: „Mit szeretnék valójában kapni a másiktól ebben a pillanatban?”

Kliens: És azt mondjam ki?

Pszichológus: Igen.

Kliens: Ez veszélyesnek hangzik.

Pszichológus: A jó kapcsolatok egyik titka, hogy időnként vállaljuk ezt a veszélyt.

Kliens: Vagyis?

Pszichológus: Nem azt mondjuk:
„Veled lehetetlen együtt élni.”, hanem „ Most nagyon szükségem lenne rád.”

A párok gyakran másodlagos érzelmeket (harag, kritika, sértődés) mutatnak, miközben a mélyebb rétegben kötődési szükségletek és félelmek vannak (szerethetőség, fontosság, elhagyástól való félelem, kapcsolódás iránti vágy). A kapcsolat gyakran akkor kezd gyógyulni, amikor a támadás helyét átveszi az őszinte önfeltárás.

13/08/2026

Két idegen a vonaton

A vonat egyenletesen zakatolt a síneken. A fülkében csak ketten ültek. Egy negyvenes éveiben járó férfi, aki éppen a laptopját csukta le és egy nő, aki egy könyvet olvasott az ablak mellett.

Néhány percnyi csend után a férfi megszólalt.

– Elnézést, megkérdezhetem, mit dolgozik?

A nő elmosolyodott.

– Pszichológus vagyok.

A férfi felnevetett.

– Na, akkor most biztos elemez engem.

– Nem hiszem – mosolygott vissza a nő. – Ahhoz legalább beszélgetnünk kellene.

– Hát, akkor megnyugodtam. Bár őszintén szólva én biztos nem mennék pszichológushoz.

– Ez teljesen rendben van – felelte nyugodtan a nő.

A férfi láthatóan meglepődött.

– Ennyi? Nem akar meggyőzni?

– Miről?

– Hogy szükségem lenne rá.

– Nem ismerem magát. Honnan tudhatnám?

A férfi elnevette magát.

– Ez mondjuk fair. De valahogy mindig azt érzem, hogy a pszichológia kicsit… nem tudom… ködös. Az ember bemegy, beszélget, aztán fizet érte. Kicsit olyan, mint amikor valaki pénzért hallgatja a problémáit.

A nő egy pillanatra elgondolkodott.

– Tudja, sok szakmának vannak félreértett részei. Ha valaki csak annyit lát egy sebész munkájából, hogy a műtőajtó bezárul, majd pár óra múlva kijön a beteg, akkor akár azt is mondhatná, hogy „hát, feküdt egy kicsit, aztán hazament”. Pedig a lényeg a háttérben történik.

– És a pszichológiában mi történik a háttérben?

– Megpróbáljuk megérteni azokat a mintázatokat, amelyek szerint az emberek élnek. Miért ugyanazokat a konfliktusokat ismétlik. Miért ragadnak bele bizonyos kapcsolatokba. Miért félnek olyan dolgoktól, amelyek logikusan talán nem is veszélyesek. Vagy éppen miért szenvednek attól, amit maguknak sem tudnak megfogalmazni.

– Jól hangzik, de azért nem gondolja, hogy ma már mindenki túl sokat foglalkozik magával?

– Néha igen. Máskor pedig túl keveset.

– Ezt hogy érti?

– Az emberek órákat töltenek azzal, hogy fejlesszék a telefonjukat, az autójukat vagy a karrierjüket. Közben előfordul, hogy egyetlen percet sem töltenek azzal, hogy megértsék saját magukat. Aztán csodálkoznak, hogy ugyanazok a problémák újra és újra visszatérnek.

A férfi az ablakon nézett kifelé.

– Én inkább úgy vagyok vele, hogy megoldom a dolgaimat egyedül.

– Ez egy értékes képesség.

– Ugye?

– Persze. Csak van különbség aközött, hogy valaki képes egyedül megoldani a problémáit és aközött, hogy senkit nem enged közel magához.

A férfi erre nem válaszolt azonnal.

– Maga ezt most rólam mondta?

– Nem. Csak általánosságban.

A férfi elmosolyodott.

– Ügyes.

Néhány másodpercig ismét csak a vonat hangja hallatszott.

– És maguk? – kérdezte végül a férfi. – A pszichológusok mindig rendben vannak?

A nő felnevetett.

– Egyáltalán nem.

– Tényleg?

– Mi is emberek vagyunk. Nekünk is vannak rossz napjaink, veszteségeink, kétségeink. Talán annyi a különbség, hogy szakmai kötelességünk foglalkozni velük. Nem tehetjük meg, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a saját működésünket.

– Szóval maguk is járnak pszichológushoz?

– Sokan igen.

– Ez azért vicces.

– Inkább logikus. Egy sebész sem saját magát műti.

A férfi hangosan felnevetett.

– Ebben van valami.

A hangulat oldottabb lett. Már közel jártak a következő állomáshoz.

– Tudja – mondta a férfi –, én még mindig nem hiszem, hogy valaha pszichológushoz mennék.

– Lehet.

– Sőt, biztos vagyok benne.

– Rendben.

– Maga tényleg nem akar meggyőzni.

– Nem. Aki nem akar menni, azt nem lehet meggyőzni. Aki pedig eljut oda, hogy segítségre van szüksége, annak általában nincs szüksége győzködésre.

A férfi bólintott.

– Ezt még el is hiszem.

A vonat lassítani kezdett.

A nő összecsukta a könyvét.

– Mondhatok valamit, mielőtt leszállok?

– Persze.

– Az egyik legérdekesebb dolog a munkámban, hogy rengeteg ember ül velem szemben és nagyon sokuk ugyanazzal kezdi.

– Mit mondanak?

– Azt, hogy „én soha nem akartam pszichológushoz járni”.

A férfi felnevetett.

– Tényleg?

– Tényleg.

– És miért jönnek mégis?

A nő felállt, vállára vette a táskáját.

– Sokszor éppen azok miatt, akik szintén azt mondják, hogy ők soha nem mennének pszichológushoz.

A férfi először nevetett, aztán a mosoly lassan elgondolkodóvá vált.

Az ajtó kinyílt.

– Viszontlátásra! – mondta a nő.

– Viszontlátásra!

A pszichológus leszállt, a férfi pedig még néhány másodpercig az üres ülést nézte.

12/08/2026

Gyermekpszichológusként talán nem is a gyermek fájdalmát a legnehezebb látni, hanem a szülő tehetetlenségét.

Azt a pillanatot, amikor egy anya vagy apa ráébred, hogy nem tudja megóvni a gyermekét mindentől. Ott ül veled szemben és látod rajta, mennyire szeretné átvenni a terhet, helyrehozni a helyzetet, megkímélni a gyermekét attól, ami fáj. Tudod, hogy a fájdalma valós. Tudod, hogy a szeretete őszinte. És közben azt is tudod, hogy nem minden nehézség oldható meg úgy, hogy egyszerűen eltüntetjük.

A szülők gyakran azért érkeznek, mert azt érzik, a gyermekük elveszített valamit abból a biztonságból, amit korábban természetesnek vettek. Válaszokat keresnek, kapaszkodót, néha megnyugtatást. Te pedig sokszor azt látod, hogy a gyógyulás nem a fájdalom megkerülésén keresztül vezet, hanem azon, hogy a gyermek megtanuljon együtt lenni vele és közben megtapasztalja, hogy nincs egyedül.

Talán az egyik legnehezebb része ennek a munkának végigkísérni egy szülőt azon a folyamaton, amelyben fokozatosan elengedi a mindenhatóság érzését. Azt a hitet, hogy minden sérüléstől meg tudja védeni a gyermekét. Ez nem közöny vagy lemondás, inkább annak elfogadása, hogy a fejlődéshez nem tökéletes gyermekkorra van szükség, hanem olyan kapcsolatokra, amelyek megtartanak akkor is, amikor az élet nehéz.

És közben a szakembernek is újra meg újra szembe kell néznie a saját határaival. Azzal, hogy sem ő, sem a szülő nem tud minden fájdalmat megelőzni. A legtöbb, amit adhatnak, nem a problémamentes élet, hanem annak a tapasztalata, hogy a gyermek a nehéz helyzetekben sincs magára hagyva.

Talán ezért olyan érzelmileg megterhelő ez a munka, mert nap mint nap annak a határán zajlik, ahol a szeretet találkozik a tehetetlenséggel és ahol a legnagyobb segítség sokszor nem a megoldás, hanem a jelenlét.

11/08/2026

Amit magamról tanítottam a világnak

Sokáig azt hittem, az emberi kapcsolatok valamiféle igazságos csere szerint működnek: amennyi türelmet adok, annyit kapok vissza, a figyelem figyelmet szül, a jóság pedig előbb-utóbb viszonzásra talál. Ezért igyekeztem úgy bánni másokkal, ahogyan szerettem volna, hogy velem bánjanak és sokáig nem értettem, miért nem működik mindig ez a csendes alku.

Csak később kezdtem észrevenni valamit, amit addig makacsul eltakart előlem a remény. Az emberek nem elsősorban úgy bánnak velünk, ahogyan mi bánunk velük. Sokkal inkább úgy bánnak velünk, ahogyan mi bánunk önmagunkkal.

Mert amit magunkról gondolunk, azt kimondatlanul is megtanítjuk a világnak. Aki folyton megkérdőjelezi saját értékét, annak értékét mások is könnyebben kérdőjelezik meg. Aki mindig maga elé enged mindenkit, azt előbb-utóbb természetesnek veszik, hogy hátul marad. Aki pedig újra és újra lemond önmagáról, arról a világ is könnyen elhiszi, hogy az ő igényei nem számítanak.

Fájdalmas felismerés volt. Nem azért, mert az emberek rosszak lennének, hanem mert rá kellett jönnöm, hogy sokszor én mutattam meg nekik, meddig mehetnek el. Nem szavakkal, hanem azzal, amit eltűrtem. Nem azzal, amit kértem, hanem azzal, amit soha nem mertem kérni.

Azt hittem, a szeretet azt jelenti, hogy mindig másokat helyezek előtérbe. Ma már inkább úgy látom, hogy a szeretet önmagammal kezdődik. Nem önzésként, hanem határként. Nem kiváltságként, hanem önbecsülésként. Mert amíg én sem bánok tisztelettel magammal, addig nehéz elvárni, hogy a világ más szabályok szerint viszonyuljon hozzám.

És amikor ezt megértettem, nem az emberek változtak meg körülöttem. Én változtam meg közöttük. Valahogy egyenesebben álltam, tisztábban beszéltem, kevesebb bocsánatkérést fűztem olyan dolgokhoz, amelyekért nem tartoztam bocsánattal. S különös módon attól a naptól kezdve mások is egyre inkább úgy láttak, ahogyan végre én magam kezdtem látni önmagam.

10/08/2026

Bennem két örök lakó

Bennem két örök lakó osztozik ugyanazon a házon.

Az egyik a Bíró. Fekete kabátban járja végig emlékeim folyosóit és ujjával végigsimít minden repedésen. Nem felejt el semmit. Tudja, hol voltam gyáva, mikor voltam hiú, mikor választottam a könnyebb utat a helyes helyett. Az ő szemében az ember feladat, amelyet soha nem fejeztek be teljesen. Ha tükör elé állít, nem az arcomat látom benne, hanem a hiányokat, amelyek körül az arcom kirajzolódik.

A másik a Kertész. Ő ugyanabban a házban lakik, mégis mindig nyitott ablakok mellett találom. Nem kérdezi, megérdemlem-e a napfényt. Nem vizsgálja, elég jó volt-e a tegnapom ahhoz, hogy ma is helyem legyen a világban. Azt mondja, hogy a virág sem erkölcsi teljesítményből nyílik ki és a folyó sem érdem alapján halad a tenger felé. Az élet nem jutalom, hanem adottság.

Sokáig a Bírónak hittem. Azt gondoltam, hogy aki szereti magát, az engedékeny önmagához, hogy az önszeretet valami puha hazugság, amellyel eltakarjuk a hibáinkat. Ezért újra és újra elé álltam és hagytam, hogy számba vegye bűneim. Abban reménykedtem, hogy ha elég szigorú leszek magamhoz, egyszer majd méltóvá válok saját szeretetemre.

De a Bíró különös törvény szerint működik. Minél többet adtam neki, annál többet követelt. Minden kijavított hibám mögött talált egy újabbat. Minden legyőzött gyengeség helyére állított egy másik vádat. Nem azért, mert gonosz volt, hanem mert az ő mestersége a keresés. Aki egész életében repedéseket kutat, annak végül az egész világ töröttnek látszik.

A Kertész eközben csendben dolgozott. Nem vitatkozott a Bíróval. Nem állította, hogy nincsenek hibáim. Inkább csak öntözte azt, ami bennem élni akart. Megtanított rá, hogy a seb és az élő szövet ugyanahhoz a testhez tartozik, hogy lehet egyszerre szégyellni egy múltbeli döntést és szeretni azt az embert, aki meghozta, hogy az önelfogadás nem felmentés, hanem kiindulópont.

Most már tudom, hogy egyikük sem téved teljesen. A Bíró emlékeztet rá, hogy van bennem felelősség, hogy nem minden döntésem egyforma súlyú, hogy az ember nem bújhat örökké saját gyengeségei mögé.

A Kertész pedig arra emlékeztet, hogy van bennem élet, hogy a növekedés nem szégyenből fakad, hanem bizalomból, s hogy aki csak ostorral akarja jobbá tenni magát, végül nem jobb lesz, hanem kimerült.

És ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé érzem őket ellenségnek. A Bíró megtanít látni, a Kertész megtanít élni. Az egyik megóv attól, hogy vak legyek magamra, a másik attól, hogy kegyetlen.

Talán az önszeretet nem a Kertész győzelme a Bíró fölött. Talán az önszeretet az a ritka este, amikor ugyanannál az asztalnál ülnek és egyikük sem akar ítéletet hirdetni. A Bíró leteszi a jegyzőkönyveit, a Kertész letörli kezéről a földet. És én végre nem vádlottként vagy hősként állok közöttük, hanem emberként, minden hiányommal, minden lehetőségemmel együtt.

07/08/2026

Önmagad közepén

Ne kérdezd mindig, merre kell menned. Előbb kérdezd meg: ki az benned, aki menni akar? Te, vagy a hangok, amelyeket oly régóta hallasz, hogy már a sajátodnak hiszed őket?

Ne mondd el nekem, mit vár tőled a világ. Ismerem a hangját. Hangos. Jutalmaz. Elutasít. Tapsol, ha megfelelsz és elfordul, ha másfelé indulsz. Én nem tapsolok. Én csendben várok benned, ott, ahol nem kell bizonyítanod semmit. Ahol lehullanak rólad a szerepek, a megfelelések, a gondosan megtanult válaszok. Ott találkozunk.

Ne félj, ha egyszer rájössz, hogy voltak utak, amelyeket nem te választottál, csak végigmentél rajtuk, mert azt mondták, arra vezet a helyes élet. Ne gyűlöld magad ezért. Talán akkor erre volt szükséged, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak, hogy legyen helyed közöttük.

De most már hallasz engem.

Halkan kérdezlek: amit teszel, honnan fakad? Szeretetből vagy félelemből? Szabadságból vagy bűntudatból? A saját igazságodból, vagy abból, akinek mások látni szeretnének?

Nem azt kérem, hogy hagyj el mindent. Csak azt, hogy többé ne hagyd el önmagad.

És ha egyszer nemet mondasz, amikor mindenki igent vár, ha elindulsz, amikor marasztalnak, ha maradsz, amikor mindenki azt mondja, menj, ne azt kérdezd, helyes-e. Kérdezd meg, valóban belőlem fakad?

Mert én nem azt nézem, milyen szépen játszod a neked kiosztott szerepet. Én azt tudom, mikor vagy jelen benne.

És amikor már nem a tapsot keresed, nem az engedélyt, nem mások szemében kutatod, hogy ki vagy, megtalálsz. Nem valahol messze, hanem ott, ahol mindig is vártalak: önmagad közepén.

És talán akkor megérted, hogy nem egy másik élet hiányzott neked, csak az, hogy végre a sajátodat éld.

07/08/2026

Nézz a reakcióid mögé!

Mikor reagáltál utoljára valakire sokkal erősebben, mint amit maga a helyzet indokolt volna?

Mi volt az, amit a másik viselkedése valójában megérintett benned?

Van benne valami, amit önmagadban is nehezen fogadsz el?

Vagy éppen ellenkezőleg, megenged magának valamit, amit te egész életedben megtiltottál magadnak?

Néha nem az a legérdekesebb kérdés, hogy miért ilyen a másik, hanem az, hogy miért vált ki belőlem éppen ő ilyen erős reakciót?!

07/08/2026

Az az arc, amelyre filtert teszel, nem az, amelynek le kell élnie a valódi életedet.

06/08/2026

Nem az tesz kiszámíthatóvá bennünket, ha meg vagyunk győződve a saját jóságunkról, hanem ha ismerjük azt is, mire lennénk képesek rossz körülmények között.

06/08/2026

Nagyon sokan külső ellenségekkel harcolnak, miközben figyelmen kívül hagyják a saját belső konfliktusaikat.

Cím

Jókai út 10./16. 111. Iroda Kapucsengő: 11
Miskolc
3525

Nyitvatartási idő

Hétfő	08:00 - 15:00
Kedd	14:00 - 19:00
Szerda	08:00 - 15:00
Csütörtök	14:00 - 19:00
Péntek	13:00 - 18:00

Telefonszám

+36702604183

Weboldal

http://www.lelekgondnok.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Vasas Gábor szakpszichológus Miskolc új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.