09/01/2026
‼️‼️
FONTOS ÍRÁS ‼️ Időről időre visszatérnek a posztjaim alatt olyan kommentek, amelyek első ránézésre aggódónak, józanul gondolkodónak akarnak látszani, valójában viszont egy nagyon mélyen gyökerező félreértésről árulkodnak.
Olyasmikről szólnak, hogy „jó lenne már kiszűrni, mitől van ennyi ADHD-s és autista”, hogy „ezt meg lehessen akadályozni”, mert „ezek a gyerekek is szenvednek”, és majd később „felnőttként is szenvedni fognak”, ráadásul nemcsak ők, hanem a környezetük is.
Ezek a mondatok sokszor nem rosszindulatból születnek, de sajnos olyan világképet tükröznek, amelyben bizonyos emberek létezése önmagában problémává válik.
A legtöbbször ott csúszik félre a gondolkodás, hogy az ADHD-t és az autizmust betegségként emlegetik, és ebből automatikusan azt a következtetést vonják le, hogy ezek olyan állapotok, amelyeket meg kellene előzni, ki kellene szűrni, vagy el kellene tüntetni.
Kétségtelen, hogy orvosi, jogi és adminisztratív szinten gyakran valóban betegségként jelennek meg, hiszen így lehet jogosultságot, ellátást, támogatást szerezni, de ez nem jelenti azt, hogy az érintett emberek valóban betegek lennének, vagy hogy az idegrendszeri működésük önmagában szenvedést jelentene.
Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik, nagyon gyakori tévedés is: az autizmust sokan összemossák azzal, amit ma intellektuális képességzavarnak nevezünk (amit korábban értelmi fogyatékosságként emlegettek). Ez azonban két különálló dolog, eltérő okokkal, eltérő megjelenéssel és eltérő támogatási szükségletekkel.
Előfordulhat, hogy együtt járnak, és sajnos amikor ez megtörténik, szinte mindig az autizmus kerül a fókuszba, miközben a mindennapi működésben jelentkező legsúlyosabb nehézségeket sok esetben nem az autisztikus sajátosságok, hanem az intellektuális akadályozottság, illetve az ehhez kapcsolódó ellátási és támogatási hiányosságok okozzák. Bizonyos oltásellenes csoportok (tuggyukkik) ezt szándékosan így is kommunikáljak le a nagyobb haszon érdekében.
Szóval amikor valaki arról ír, hogy ezeket az állapotokat meg kellene előzni, valójában nem tudományos kérdést vet fel, hanem emberekről beszél. Gyerekekről, akik ezt hallják, és felnőttekről, akik gyerekként megtanulták, mit jelent kívülállónak lenni. Az a gondolat, hogy az ADHD-t és az autizmust meg kellene akadályozni, nagyon gyorsan elvezet oda, hogy felmerül a kérdés: hol húzzuk meg a határt, ki dönt arról, hogy melyik idegrendszeri működés elfogadható, és melyik az, amelyik már nem fér bele.
Fontosnak tartom azt is, hogy tiszta legyen: mi, autisták és ADHD-sok legtöbbször nem elsősorban az állapotunktól szenvedünk. A szenvedés nagy része abból fakad, hogy a társadalom nincs felkészülve az efajta másságra, és nem úgy van felépítve, hogy ezeket az embereket időben felismerje, értse és támogassa.
A legtöbben nagyon későn jutnak be a rendszerbe, későn kapnak megfelelő diagnózist, későn érkezik bármiféle érdemi segítség, addigra pedig már felhalmozódik rengeteg kudarc, trauma és kimerültség. Ilyen körülmények között nem meglepő, ha az érintett ember szenved, és az sem, ha a környezete is nehéz helyzetbe kerül, hiszen támogatás nélkül mindenkinek sokkal nehezebb.
Amíg erről a kérdésről úgy beszélünk, mintha az ADHD és az autizmus önmagában lenne a probléma, addig újra és újra láthatatlan marad a lényeg. A nehézségek nem abból fakadnak, hogy léteznek másképp működő idegrendszerű emberek, hanem abból, hogy egy olyan társadalomban élnek, amely lassan reagál, nehezen alkalmazkodik és a legtöbbször kirekesztő. És amíg ezt nem vagyunk hajlandók belátni, addig újra és újra ugyanazokat a mondatokat fogjuk hallani, olvasni, miközben a valódi kérdésekre továbbra sem születik válasz.
