01/03/2026
Gyerekkoromban, tinédzserkoromban és még fiatal felnőttként is sokat küzdöttem az egyedülléttel, magánnyal. Olyan időkre nyúlik ez vissza, amikor még nem is tudtam megfogalmazni, hogy mi az, amit érzek. Jóllehet biztonságban nőttem fel, lényegében mindent megkaptam, amit lehetett, de voltak bizonyos érzelmi hiányok, amik egy (akkor még) megfogalmazhatatlan, űrt, vákuumot okoztak bennem. Látszólag minden rendben volt, nem volt semmiféle külső törés, és mégis időről-időre felütötte a fejét valami olyan érzés, amivel úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Kezdetben még unalom, nyugtalanság érzései, ami aztán idővel átfordult szorongásba. Valahogy mindig túljutottam egy-egy ilyen szorongásos időszakon, de nyilván magától nem múlt el. Sőt, egyre nagyobb intenzitással tért vissza. Ez egy éveken átívelő minta, ami odáig fajult, hogy kialakult egy hipochondria-szerű állapot.
A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy észrevettem a testem bizonyos jelzéseit, és tudattalanul megpróbáltam ezeket lefordítani, dekódolni. Ez teljesen természetes, csakhogy nálam mivel már akkor erősen jelen volt a szorongás, ezért valahogy rávetítettem a testemre ezeket a nehéz érzéseket, amiket nem tudtam megfogalmazni, értelmezni. Hamar kialakult, hogy túlzó módon elkezdtem figyelni a testem jelzéseit, gyakran vizsgáltam a bőrömet, bújtam az internetet, hogy mit kell tudni az egyes betegségekről (ami egyébként a legrosszabb dolog, amit ilyenkor tehet az ember). Ennek rendje és módja szerint időről-időre észrevettem dolgokat magamon. Kisebb elváltozás a bőrön, feszítő érzés a mellkasban, fura anyajegy, ami mintha eddig nem lett volna ott. Amikor ez megtörtént, beindult az erős szorongás, félelem, és azonnal futottam orvoshoz. Egészen addig nem nyugodtam meg, amíg az orvos azt nem mondta, hogy rendben vagyok. Fellélegeztem egy darabig, aztán idővel kezdődött előröl az egész.
Fast-forward a 20-as éveim közepe felé. Az élet hozott pár érdekes fordulatot, és a sok egyedüllét, szorongás mellett azért csak-csak alakultak rövidebb-hosszabb kapcsolatok (nem párkapcsolat, inkább futó ismeretségek, haveri kapcsolódások) és akár komolyabb barátságok is. Ezeknek rengeteget köszönhetek, sok új kaput nyitottak ki bennem. Ugyan a belső, érzelmi világom ettől még nem lett nem lett rózsás, a hiányok ugyanúgy megmutatkoztak, a szorongás is elővett időről-időre. Ekkor már azért jelentősen csökkentek a hipochondria-szerű tünetek, csak néha zuhantam bele, és akkor is viszonylag gyorsan ki tudtam belőle szállni.
A barátságoknak, kapcsolatoknak köszönhetően itt már beszélhetünk az akkori életemnek egy kifejezetten felfelé ívelő szakaszáról is, amire a mai napig nagyon szívesen emlékszek vissza. Társaság, bulik, új élmények/impulzusok, ismeretségek, tapasztalások. Mindaz, ami nekem szinte teljesen kimaradt a tinédzser- és fiatal felnőtt koromból. Ez ment egy pár évig, élveztem, megkaptam mindazt, amire annyira vágytam korábban.
Az élet ismételten érdekes fordulatainak köszönhetően történt egy olyan dolog, ami teljesen padlóra küldött. Ezt nem részletezem, de talán annyi, hogy az ember életében jönnek-mennek az emberek, kapcsolatok alakulnak, majd megszűnnek, barátságok is el tudnak halványulni (még ha nem is megszakadni, mert szerintem az igazi, nagybetűs barátság soha nem szakad meg). Szóval, ezen a fronton történtek változások, ami ugyan teljesen természetes és normális, de én nem így éltem meg akkor. Traumatikus volt. Elveszni látszott mindaz, ami annyi ideig hiányzott, és amit annyira élveztem.
Konkrétan ültem az ágyam szélén, és sírtam. Mai napig élesen emlékszem a képre, meg a hozzá tartozó érzésekre. Pánik, félelem, ’mi lesz velem ezután’ kérdések. Ezen nehéz érzések mellett megjelent valami új is bennem, ami akkor számomra még ismeretlen volt. Felütötte a fejét egy intuitív, erős hang, ami arra sugallt, hogy valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább. Felmentem a netre, elkezdtem keresni. Nem tudtam mit keresek pontosan, csak böngésztem. Hamar rá is akadtam egy videóra, ami a meditációról szólt. Rákattintottam, megnéztem, és azóta is meditálok a mai napig.
Fast-forward ismét, itt és most. A mély önismereti és spirituális útnak köszönhetően gyökeresen megváltozott az életem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez nem egy szivárványos utazás, főleg nem az elején. Sok-sok nehézség, gyötrelem, kérdés, zavarodottság, visszaesés, félelem, ami ezt az utat övezi. Viszont a munka gyümölcse a tudatosság, érzések megfelelő kezelése, nyitottság, elfogadás, megértés, empátia, és legfőképp szeretet (egzisztenciális értelemben leginkább, de persze emberi vonatkozásban is).
Itt kapcsolnám össze a jelent és a múltat. Arra jöttem rá, hogy egy jó ideje már olyan, mintha egy egyszemélyes zárkában tölteném a napjaimat. Ez a zárka nem a klasszikus értelemben vett, börtönökben lévő helyiség. Inkább arra kell gondolni, hogy ez a zárka rendkívül kényelmes, tágas, minden megvan benne, ami kell, sőt, egyre jobban tágul. Folyamatosan csinosítom, fejlesztem. Ezeknek köszönhetően egyre komfortosabb lesz. Jól érzem magam itt, minden megvan benne, ami kell, meg még több is. Jogosan felmerül a kérdés, hogyha van egy ilyen hely számomra, akkor vajon mi kellhet még? Na igen. Nem véletlenül használtam a zárka szót, mert akármilyen kényelmes, akármilyen jól felszerelt, akármilyen tágas, végső soron egyedül vagyok benne.
Felismertem, hogy egy börtönőr is lakik bennem. Ő felel azért, hogy ez a zárka biztonságos maradjon, ne engedjen be senkit, és én is maradjak a zárkában. Ezek mellett arra is ráébredtem, hogy a zárkán kívül egy beszélő helyiség is van. Ez egy olyan neutrálisabb tér, ahova a börtönőr szívesen beenged szinte bárkit. Itt már őszintén tudok kapcsolódni másokkal, megosztani dolgokat, akár még sebezhető is merek lenni. Amint vége egy-egy ilyen kapcsolódásnak, beszélgetésnek, megyek vissza a zárkába. Nyilván szükségem is van rá. Itt tudok feltöltődni, ez már nem egy kényszeres viselkedés, és tényleg jól érzem magam ott.
A tény azonban nem változik, hogy a legbelső világomban végtére ugyanúgy egyedül vagyok, és ez a bizonyos börtönőr nem enged be senkit. Nem ellenem van, pont, hogy engem próbál védeni azoktól az élményektől, amik korábban megtörténtek velem (vagy pont, hogy nem történtek meg). Így meg tudom tartani a kontrollt, biztonságban maradok, és a beszélő helyiség által még a kapcsolódás, érzelmi kielégülés is valamelyest megvalósul, még ha nem is teljesen.
A korábbiakhoz képest egy ez gyökeresen más életvitel, ami a kisebb-nagyobb nehézségek mellett számtalan örömet és szépséget is tartalmaz. Ugyanakkor mostanában elgondolkodtam azon, hogy a börtönőrrel meg kéne beszélnem, hogy most már talán kicsit lazíthatnánk a szabályzaton. Mi lenne akkor, ha a zárkára felszerelnénk egy ajtót, ahol más is be tud jönni? Mi lenne akkor, ha lenne vendégfogadás a beszélőn kívül is? Szívesen a tudtára adnám, hogy a zárka nem megy sehova, sőt, ugyanúgy tudom/tudjuk fejleszteni, mint eddig. Elgondolkodtam azon is, hogy ezt a sok-sok jó dolgot, örömet, és a zárka legbelsőbb részeit szívesen megmutatnám már egy olyan személynek is, aki igazán tud velem azonosulni.
Tovább megyek. Mi van akkor, ha mások beengedésével már nem egy zárkaként kéne tekintenem a belső világomra, hanem egy olyan helyre, ami mindig elérhető, biztonságos, nyitott, és amit érdemes megosztani másokkal is?
