16/08/2026
Megérdemlem a sorsom…
Ma leírtam valakinek a fenti gondolatomat, ezzel együtt pedig rájöttem, hogy mekkora félreértéseket tudnak okozni egyes megfogalmazások. Ami nem baj, ugyanis ezek gondolkodtatják el az embert igazán. Milyen szép is, hogy ilyen változatosak vagyunk és ennyiféleképpen látjuk a világunkat.
Szóval, hajlamos vagyok a negatív élményeket, tapasztalásokat, szokásokat, bármi ilyen jellegű dolgot felhozni, mint példa, ez viszont a jelen élmények alapján, kelthet nagyon negatív képet is.
Szerintem a jót értékelni kell, a rosszat pedig tudni elfogadni és levonni belőle a szükséges következtetést.
Ha nagyon távolról akarnám ezt az egészet megközelíteni, illetve spirituálisan megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy alapvetően nincs olyan hogy jó vagy rossz, mint ahogyan fekete vagy fehér sem.
Ugyanakkor szeretek a mélyére menni a dolgoknak, a megérzéseknek, a fájdalmaknak, a tapasztalásoknak, a pillanatoknak. Nyilván lehetne a jó dolgokat példának hozni, ugyanakkor az alapvetően senkit nem érdekelne.
Én azt vallom, hogy mindegy, hogy az élet mit dob elém, mert minden engem szolgál.
A jó is és a rossz is, ha már mindenképpen skatulyázni akarjuk ezeket.
Itt, ami figyelmet igényel, az a reakciónk. Hogy hogyan reagálunk, hogyan éljük meg ezeket a helyzeteket, mindegy, hogy minek ítéljük, pozitívnak vagy negatívnak. Eleve az ítélkezés is megérne egy monológot.
Viszont, vissza a témához. A reakciónk fogja megadni azt a választ, hogy hol tartunk az utunkon, mi az, amivel még dolgunk van, mi az, amire rá kell látnunk.
Elkezdünk hibáztatni? Felelősséget hárítunk? Menekülünk a hasonló helyzetekből? Támadólag lépünk fel, abban reménykedve, hogy akkor nem bánthatnak minket? Mi lesz az első reakciónk?
Én felvállalom, hogy jobban szeretem a negatív eseményeket, gyakorlatilag hálásabb is tudok értük lenni, mint a pozitívakért. A pozitív élmények hajlamosak elillanni egy pillanat alatt és adhatnak ugyan egyfajta instant boldogságot, ugyanakkor ezeknek az üldözése alapvetően okoz boldogtalanságot és ebbe bizony könnyen benne lehet ragadni. Szerintem. Nem is feltétlen a boldogság lenne az életünk célja, hanem a harmónia, hogy mindent is meg tudjunk élni nyugodtan, figyelemmel telve.
Pszichológiai szempontból ezt lehetne önsorsrontásnak nevezni.
Elvégre valóban van egy negatív értelmezése ennek a szónak, hogy: megérdemlem…
Mintha önszántamból könyörögnék a szenvedésért, azt gondolván, hogy ez jár nekem csak.
A szenvedések közepette tudtam a leginkább rálátni önmagamra, a hibáimra, a berögződéseimre, minden negatív dologra. S ezekért roppant mód hálás vagyok.
Illetve én úgy élem meg ezeket a fájdalmas vagy nehéz helyzeteket, hogy megengedem magamnak, hogy érezzem. Viszont onnan töredék idő alatt vissza is tudok állni a harmóniába. S ki kell emelni, hogy nem baj az, ha ezek a sebek felszakadnak és olykor-olykor elmélyülsz benne újra és újra. Mert minden egyes mélyülés tud hozni egy új rálátást, a lényeg pedig az, hogy visszatérj a középpontodba, ha eleget éltél belőle. Ezáltal pedig a hétköznapjaidra nem lesz hatással, mint egy soha el nem felejthető borzalom, szégyen vagy épp, aminek neveznénk.
Buddha is, illetve a Szent iratok is ezt taglalják, hogy a fájdalom nem az ellenségünk, nem egy negatívum, hanem egyfajta tanító.
Például egy nagyon szép leírás:
„A szenvedésben szilárd maradni a bölcsesség jele.”
Bhagavad‑Gítá 2.15
A gyakorlatban, mikor ezt mondom, hogy inkább én szenvedjek, mint azok, akiket ismerek, vagy akiken segíthetnék…
Nos, szerintem ez egyfajta felelősségvállalás. Tudom, hogy senkit nem lehet megmenteni, mert mindenki ott tart, ahol tartania kell, azt tapasztalja, amit szükséges. Emellett nem is a mi kötelességünk megmenteni bárkit. Nyilván lehet terelgetni, azt, aki hagyja, de alapvetően azt gondolom, hogy, ha keresztezi valakivel az utunk egymást, akkor el fogja tudni vinni azt tőlünk, amire éppen szüksége volt. Ahogyan ez fordítva is igaz, mi is el tudjuk hozni magunkkal, amire szükségünk van, amivel még dolgunk lehet.
Azt is tudom, hogy én is annyit kapok, amennyit elbírok és amennyit feltétlen tapasztalnom kell.
Ugyanakkor azt is hiszem, hogy nem hiába születtem le ebbe a fizikai valóságba, ugyanis mély bennem a vágy, hogy segíthessek.
Tudom ugyan, hogy én bármit kibírok. Viszont látni embereket széthullani, mert szenvednek… Evidens, hogy át akarom venni azt a fájdalmat, ha már segíteni érdemben nem tudok.
Legalábbis nekem evidens. Én hajlamos vagyok nem jelentőségtelivé tenni semmit az életben, azt is tudom, hogy ilyen szemlélettel könnyen beszélek, s az is igaz, hogy ezt nem kell mindenkinek tudnia cselekedni.
Szerintem okkal jönnek mindenféle helyzetek az életünkbe. S az a lényeg, hogy mit kezdünk ezekkel. Hogy hogyan raktározzuk el magunkban, hogyan reagálunk rájuk. Hogyan cselekszünk ehhez mérten a jövőben, illetve még fontosabb, hogy a jelen pillanatban mit teszünk ezek függvényében.
Fontosnak tartom kiemelni azt, hogy nem kell mindenkinek így látnia. Nem kell mindenkinek ezzel egyetérteni, s nem is kell ezt elfogadnia, ugyanis természetes, hogy nem lesz mindenkinek ez az útja.
Szokásomhoz híven, itt is azt tudom mondani, hogy találd meg a saját igazságodat ezen témában is, ami szerint tudsz cselekedni, létezni, élni.
Illetve ki kell emelnem, hogy nem azt mondom a fentiekkel, hogy bárki megérdemelt bármilyen nehézséget, vagy, hogy a világban zajló történések rendben lennének. Ez teljesen személyes nézőpont, amivel nem kell azonosulni.
Inkább az ennek a célja, hogy picit mögé lássunk a nehézségek megélésének lehetőségeit tekintve. Nem kell, hogy minden fájdalmat okozzon. Nem kell, hogy mindenbe belerokkanjunk. Nem kell mindent magunkkal cipelnünk. S nem lesz könnyű, természetes, hogy előjönnek olykor traumák, emlékek, lesznek is időszakok, amik nehezebbek. Ezek mind természetesek. Inkább a törekvés lenne kiemelendő, hogy hagyjuk magunkat belemélyülni mindenbe, hogy meg tudjuk élni, ha ott az ideje. Viszont a megélés után próbálkozni kell az elengedésével, hogy ne ragadjon meg bennünk. Mindent, amit beengedsz, elfogadsz, megélsz, azt el is tudod engedni. Nem egyik pillanatról a másikra, de lehetséges.
Fontos megtalálni minden helyzetben a középutat. Ugyanúgy a boldog pillanatokban, mint a nehezekben. Hogy ne üsse fel a fejét a ragaszkodás, illetve a kényelembe süppedés.
Fontos meglátni azt, hogy mindenben van jó és rossz, s ez most az aktuális örömre vagy bánatra lebontva értendő. Ha valaminek örülünk, az is lehet egy kibillent állapot.
Például, ha röpködsz valami miatt a földöntúli boldogságban, mert annyira jó dolog történt veled, azt nyilván éld meg, de elengedhetetlen az, hogy maradj középen, s lásd minden rétegét annak objektíven. Hogy higgadtan tudj dönteni, hogy ne okozz magadnak egy pillanatnyi öröm miatt a jelenben, később nehézséget vagy megbánást a jövőben.
Talán ez lenne ebben a témában a legjobb konklúzió, hogy nem a rosszat akarjuk a nyakunkba, mert nem tudat alatt erre programozzuk magunkat, hanem felelősséget vállalva elfogadjuk, ami jön, legyen az bármi.
Gyakorlatilag minden programozható, a testünk is, a tudatalattink is.
Ezért is tartom fontosnak, hogy tanuljunk egész életünkben, s vigyük magunkkal azokat a dolgokat, amik megszólítanak, mert nem hiába jönnek szembe gondolatok, megjegyzések. Azzal bizony dolgunk van.
Először én sem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, hogy más ezt látja belőlem, hogy direkt tolom magam a szenvedésbe. Rengeteg rétegét látom ennek, ami a maga nemében is csodálatos, viszont borzasztó hosszan lehetne ezeket fejtegetni.
Ugyanakkor hálás vagyok ezért is, mert így, hogy megpróbáltam választ adni erre a gondolatra, ezzel is jobban ráláttam arra, hogy mi van bennem a témával kapcsolatban. S megosztom, mert lehet, hogy nem csak nekem ad felismeréseket, de másnak is adhat, ha mást nem, akkor max egy új nézőpontot.
Ui.: Kívánom, hogy tudd megélni a spontán örömöket is az életedben, legyél ezekre nyitott, mint gyermekként. Nem az volt a célom ezzel az írással, hogy értelmét vegyem a boldogság keresésének. Pusztán csak annyi, hogy emlékeztetőül szolgáljon, ugyanis semmit sem kell készpénznek venni az életünk folyamán, mert a fentek és lentek folyamatos áramlásban vannak. S ne feledd, nem az számít, hogy mit gondolnak mások, hanem az, hogy hogyan érzed magad TE, adott helyzetben.
Légy hát önazonos és boldog, azaz harmonikus a középpontodban, a saját ítélkezéseidtől mentesen. Mert másokra nem tudsz ezzel kapcsolatban hatással lenni, arra viszont igen, hogy TE hogyan bánsz magaddal.
Ölellek,
Kitti
