16/08/2026
A TÉKOZLÓ APA – Függőség - Apátlanság - Beavatás
Pszichológiai tanácsadói és addiktológiai rehabilitációs segítői munkámban visszatérő és gyakori tapasztalatommá vált, hogy a segítséget kérő, valamilyen függőségben érintett férfi történetei mögött újra és újra ugyanaz a hiány rajzolódik ki: az apa hiánya. Ez a hiány az apa fizikai jelenléte mellett is ugyanúgy megjelenik, mint a strukturáló, beavató, határt kijelölő jelenlét deficitje, vagyis a függőséggel élő férfiak jelentős része apa nélkül nőtt fel, vagy olyan apával, aki fizikailag, érzelmileg vagy szimbolikusan volt elérhetetlen. Empirikus addiktológiai kutatások is alátámasztják ezt az összefüggést. Caponnetto és munkatársai (2020) kvalitatív vizsgálata szerint a szenvedélybeteg férfiak jelentős része érzelmileg elérhetetlen vagy hiányzó apával nőtt fel, és az apaság kérdése egyszerre vált ki bennük vágyat és szorongást. Az apa hiánya nemcsak a függőség kialakulásában játszik szerepet, hanem a felépülés során is újra és újra megjelenik, mint feldolgozatlan veszteség.
Ez a hiány azonban nem csupán egyéni traumaként, hanem egy hosszú kultúrtörténeti folyamat részeként is értelmezhető. Az antropológiai kutatások már korán rámutattak arra, hogy az apa szerepe nem elsősorban, mint univerzális biológiai adottság hagsúlyos, hanem mint kulturálisan meghatározott funkció. Míg az anya- gyermek kapcsolat közvetlen- testi és szimbiotikus, az apa-gyerek kapcsolat törékenyebb, sokkal inkább szimbolikus és funkcionális. Malinowski (1927) klasszikus munkájában példaként bemutatja, hogy a új-guineai trobriand-törzsi társadalomban az apa nem a törvény és a fegyelem képviselője, hanem inkább gondoskodó, fenntartó, erőforrásokat megteremtő szerepet tölt be, míg a határkijelölés, a tapasztalat és a felelősség átadása más férfirokon, - általában az anyai nagybácsi feladata. Ez a megfigyelés arra világít rá, hogy minden társadalomnak szüksége van egy olyan apai funkcióra, amely a gyermeket elválasztja a gyermeki állapottól, és bevezeti a felnőtt közösségbe – függetlenül attól, hogy ezt ki testesíti meg. Zoja (2001) nagyon szép metaforában foglalja össze, hogy az anya adja az első világrajövetelt, míg az apa segíti a második, társadalmi megszületést azzal, hogy bevezeti a fiút a férfiszerepekbe, konfrontálja a felelősségekkel, idővel, törvénnyel, a világ realitásával. Ennek a második világrajövetelnek, átlépésnek, felnövésnek egy lényeges dimenzióját Arnold van Gennep (1909/2004) írta le az átmeneti rítusok fogalmával. A felnőtté válás minden hagyományos társadalomban strukturált folyamat volt: elkülönítés, liminalitás és visszaintegrálás. A liminális állapot – amikor az egyén már nem gyermek, de még nem férfi – veszélyes, fájdalmas ugyanakkor kreatív tér. Victor Turner (1969) szerint, ha ez az állapot nem zárul le rituálisan, akkor az identitás megreked, és patológiás formákat ölthet. A modern társadalmakban azonban a beavatási rítusok jórészt eltűntek, az apai funkció meggyengült, a férfiak pedig gyakran liminális állapotban rekednek. Ezek a jelenségek számomra rendkívül erősen asszociálnak a klasszikusnak mondható, terápiás közösségi modellben (TC) dolgozó addiktológiai rehabilitációs intézetekben szerzett tapasztalataimmal. A bentlakásos rehabilitációs közeg és közösség maga a liminális tér, ahol - egy felépülő drogfüggő klienst idézve - “ az már nincs amiből érkeztem, de még nem tudom, hogy utána mi következik, csak azt, hogy már más lesz, mint volt.” A terápiás térben a korábbi státuszról leválva, a “beavatandó társaihoz” hasonlóvá válva, a korábban őt körülvevő főbb társadalmi színtereken betöltött pozíciójától merőben eltérő átmeneti állapotban van jelen a kezelésben lévő függő. Ezek a terápiás folyamatok strukturált, szakaszokra bontott, közösségi-beavatási aktusoknak tetsző intervenciókkal vezetik a függőket a változás/ felnövés, majd a társadalomba való fokozatos vissza helyezkedés felé. Beavatási aktus alatt értek olyan, - jellemzően csoporthelyzeteket, ahol a közösség, egy tagjára fókuszálva próbatételek elé állítja azt, majd felelősségek felruházása mellett teljesjogú tagjává fogadja. A közösség gondoskodik a tagjáról és egyidőben rá is bízza magát és elvárja, hogy az egyén a közösségért is felelősséget válalljon.
Az alkohol, - (legális használata jogilag a felnőttkorba lépéshez kötött) és droghasználat értelmezhető egyfajta, egyébként erősen rituális és közösségi formában létrehozott önbeavatási kísérletként is. A drog, alkohol, vagy valamilyen kényszeresen használt viselkedésforma mesterségesen hoz létre határélményeket, fájdalmat, eksztázist és közösségi élményt – mindazt, amit korábban a rítusok biztosítottak. A szer lehet akár a kényszeres munka (workoholic) és a társadalmilag elvárt forgatókönyvek és státusz realizálása, amely átmenetileg szabályoz, jutalmaz és büntet, vagyis olyan funkciókat lát el, amelyek az apai szerephez köthetők . A függőség így nem csupán menekülés, hanem egy torz kísérlet arra, hogy a férfi belépjen a felnőttségbe, sőt gyakran egy évtizedes válaszreakció az apai hiatusra. “Haragból gazdagodtam meg, hogy megmutassam apámnak!”- jelentette ki egy vezető pozíciótt betöltő férfi kliensem, aki fiatalon része volt alkoholista apja fokozatos devalválódásának. Ez az élmény rímel Byung-Chul Han (2010) gondolataira, aki szerint a kortárs neoliberális világban eltűntek a külső tekintélyek, és az egyén önként zsákmányolja ki önmagát. Az apa, mint a külső „nem” kimondója, vagy akár az értékes teljesítmény visszaigazolója fokozatosan eltűnik, helyét a belső kimerülés, majd üresség veszi át. A függőség így nem lázadás a tekintély ellen, hanem a tekintély hiányának következménye. Freud (1913/1990) a Totem és tabu című művében az apai tilalom internalizációját tekinti a kultúra alapjának. A probléma azonban nem az apa „halála”, hanem az, ha az apa soha nem volt jelen annyira, hogy internalizálhatóvá váljon. Ilyenkor a szuperego sérülékeny marad, az impulzuskontroll gyenge, a határok külső szabályozásra szorulnak. Erikson (1950) fejlődéselmélete szerint az apa hiánya identitásdiffúzióhoz vezethet: a férfi nem tudja, ki ő, és milyen szerepet tölthet be a világban. A függőség ebben az összefüggésben identitáspótló megoldásként is megjelenik, amelynek segítségével egy az egyén számára követhetőnek imponáló férfiideákból összeollózhatja vágyott énképét, amely kevésbé lesz talán önazonos, koherens és megélhető (Hetényi, 2017).
A tékozló apa metaforája ebben az értelemben nem vádirat, hanem gyászmunka. Nem arról szól, hogy az apák bűnösek lennének, hanem arról, hogy egy egész kultúra veszítette el az apai funkciót. A szenvedélybeteg férfi pedig gyakran nem mást keres, mint azt az apát, aki sosem jött el – vagy azt a belső apát, aki talán még megszülethet. A felépülés a függőségből vagy bármely más lélektani elakadásból így jelenthet egy másodlagos beavatást: annak a képességnek a kialakítását, hogy a férfi önmaga számára váljon egy megtartó és határokat kijelölő apává.
Felhasznált irodalom
Caponnetto, P., Triscari, C., & Maglia, M. (2020). Living fatherhood in adults addicted to substances. International Journal of Environmental Research and Public Health, 17(3), 1051.
Erikson, E. H. (1950). Childhood and society. New York: Norton.
Freud, S. (1990). Totem és tabu. Budapest: Gondolat. (Eredeti mű megjelenése: 1913)
Han, B.-C. (2010). A kiégés társadalma. Budapest: Typotex.
Malinowski, B. (1927). The father in primitive psychology. London: Routledge.
Turner, V. (1969). The ritual process: Structure and anti-structure. Chicago: Aldine.
van Gennep, A. (2004). Az átmeneti rítusok. Budapest: L’Harmattan. (Eredeti mű megjelenése: 1909)
Zoja, L. (2000). Il gesto di Ettore: Preistoria, storia, attualità e scomparsa del padre. Torino: Bollati Boringhieri.
