22/10/2026
Uncsiiiii
Unom az anyámat!
Van egy súlyosan, halmozottan fogyatékos, 15 éves lányom, Nóri. Nóri temperamentumos lány. Szavak nélkül és erősen korlátozott fizikai lehetőségekkel is eléri a célját. Szereti a társaságot, az új ingereket, és szeret a szabadban lenni.
Ha a fejlődése átlagos mederben haladna, a most kibontakozó személyisége alapján valószínűleg igazi akaratos kamasz lenne. Ajtókat csapkodna, feszegetné a határokat, és egyre inkább a saját útját keresné. Talán egyre többször vágyna el otthonról, mert új élményekre, új emberekre és új helyzetekre lenne szüksége.
És persze lehet, hogy néha már unná az anyját, a szövegelésemet, az otthoni közeget. Ez nem azt jelentené, hogy nem szeret. Hanem azt, hogy kamaszodik. Hogy változik, keresi önmagát, és egyre inkább a saját világát építi. Ez az életkor a leválásról, az önállósodásról és az újradefiniálásról is szól.
De mi történik akkor, ha egy fiatal nem tudja elmondani, mire vágyik, mit un, mi érdekli, vagy miből szeretne többet?
A súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekeink sokszor nem tudják szavakkal kifejezni az igényeiket. Persze igyekszünk fejleszteni a kommunikációjukat, és vannak, akik beszélnek, vagy más módon képesek kifejezni magukat. Számukra azonban a kommunikáció gyakran sokkal nagyobb erőfeszítést jelent.
És sokan közülük nem tudnak egyszerűen elindulni, ha máshová vágynak. Nem tudnak önállóan kilépni egy helyzetből, ha elegük van belőle, vagy új élményeket keresni, ha a megszokott környezet már nem elég nekik.
Éppen ezért különösen fontos, hogy nekik is legyen egy helyük az otthonukon kívül. Egy hely, ahová nap mint nap elmehetnek. Ahol tanulhatnak, fejlődhetnek, ahol figyelnek rájuk, ahol kortársaik között lehetnek, új ingerek és élmények érhetik őket. Ahol más emberekkel, más környezetben, más szerepekben élhetik meg önmagukat, mint otthon.
Ahol nemcsak gondoskodnak róluk, hanem lehetőséget kapnak arra is, hogy a saját személyiségük kibontakozhasson.
Ez azonban a mi gyerekeinknek nem jár automatikusan. Már gyerekként is rengeteg szolgáltatásból kiszorulnak, a tankötelezettség megszűnése után pedig még kevesebb lehetőség marad számukra.
Mi, szülők, nap mint nap azért dolgozunk, hogy a gyerekeink életminősége jobb legyen. Hogy a tankötelezettség befejezése után se szűnjön meg körülöttük a világ. Hogy továbbra is közösségbe járhassanak, értelmes és tartalmas elfoglaltságaik legyenek, fejlődhessenek, kapcsolódhassanak másokhoz, és a lehetőségeikhez mérten teljes életet élhessenek.
Ezért fogtunk össze szülőkkel és elkötelezett szakemberekkel. Mert hisszük, hogy együtt messzebbre juthatunk, mint külön-külön. Hogy tapasztalataink, tudásunk és elszántságunk együtt olyan változásokat indíthatnak el, amelyekre egyedül talán nem lennénk képesek.
Ahogyan a Láthatatlan emberek és a fogy az időnk című posztunkban is írtuk, már fontos lépéseket tettünk: a Nappali Koalíció tagjaként konkrét javaslatokat fogalmaztunk meg, és eljuttattuk azokat a Szociális és Családügyi minisztériumhoz, ahol támogató közegre találtunk.
Kezdeményezésünkkel a súlyosan, halmozottan sérült fiatalok tankötelezettség utáni sorsára fókuszálunk: megfelelően finanszírozott nappali ellátást, fejlesztéseket és közösséget szeretnénk számukra.
Bízunk benne, hogy a 2027-es költségvetésben meglesznek ehhez a szükséges források.
Kérjük, oszd meg ezt a posztot, és segíts valódi változást elérni!
Közösségben lenni - méltósággal élni.
A szuper fotót Csillag Zsuzsi Photography készítette, köszönjük!