20/08/2026
Öröm, amikor érkezik-egy-egy ilyen visszajelzés. Öröm azért, mert megerősít abban, hogy a munkánk valóban hasznos, és segítséget nyújthat nehéz helyzetekben.
Kedves Béla!
A hétvégi jógatáborban volt szerencsém személyesen találkozni Veled. Megköszöntem Neked mindazt, amit kaptam Tőled, Te pedig azt mondtad: „De hát én nem tettem semmit.”
Ott, abban a pillanatban nem volt lehetőségem, erőm elmondani, hogy miért éreztem mégis olyan fontosnak, hogy megköszönjem. Azóta pedig egyre inkább azt érzem, szeretném, ha tudnád.
Évekkel ezelőtt a Tudatalatti tízparancsolat indított el azon a spirituális úton, amelyen azóta is járok. Akkor kezdtem el először igazán másképp nézni önmagamra, az emberekre, a kapcsolatainkra és arra, hogy mennyivel több minden köt össze bennünket annál, mint amit a hétköznapokban látunk.
Nálad találkoztam először igazán mélyen azzal az érzéssel is, hogy egyek vagyunk.
És ez számomra nem csak egy szép spirituális gondolat.
Volt egy időszak az életemben, amikor a testvéremmel nagyon eltávolodtunk egymástól. Sok fájdalom, sérülés és kimondatlan dolog volt közöttünk. A könyved és azok a felismerések, amelyeket általa kaptam, segítettek abban, hogy másként tudjak nézni rá, magamra és arra is, ami közöttünk történt.
Ennek köszönhetően újra közelebb tudtunk kerülni egymáshoz.
Négy éve elveszítettem őt.
És ma már felbecsülhetetlen számomra, hogy a halála előtt nem az eltávolodás, a harag vagy a kimondatlan sérelmek maradtak közöttünk. Volt lehetőségünk újra megtalálni egymást.
De nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor valami, amit Tőled tanultam, egy nagyon nehéz pillanatban kapaszkodót adott.
Amikor az apukám meghalt, az egyik legnagyobb fájdalmam az volt, hogy most már soha senki nem fogja hallani úgy énekelni, ahogy én hallottam. Nem fogják hallani a nevetését, és nem fogják megtapasztalni azt, ahogyan szeretett.
És akkor egyszer csak előjött bennem mindaz, amit Tőled tanultam a kollektív tudatról.
Akkor értettem meg igazán, amit korábban tanítottál nekem: az Apukám nem vált elérhetetlenné attól, hogy fizikailag már nincs itt, sőt, most fogja mindenki igazán megismerni őt.
Azt, ahogyan énekelt, ahogyan nevetett, ahogyan szeretett, mindazt, ami ő volt, amit ő adott hozzá ehhez a közöshöz.
Emlékszem, hogy ez a felismerés a gyászom egyik legmélyebb fájdalmában adott nekem békét.
És ezt is általad értettem meg.
Ezért amikor azt mondtad nekem, hogy Te nem tettél semmit, arra gondoltam: dehogynem.
Tudom, hogy nem ismersz engem. Nem tudtad, mi történik az életemben. Nem ültél mellettem akkor, amikor döntéseket hoztam, amikor megbékéltem a testvéremmel, vagy amikor próbáltam megtalálni a helyemet az apukám elvesztése után. És nem tudhattad, hogy egy-egy mondatod vagy gondolatod hová jut el bennem.
Mégis elindítottál valamit, aminek nagyon is valós következménye lett az életemben.
És ezért mindig hálás leszek Neked.
Az pedig, hogy most, ennyi évvel később éppen a Pilisben, egy általad alapított térben találkozhattam Veled, önmagában is különleges élmény volt számomra. A Pilishez a testvérem miatt is sok személyes emlékem kötődik, ezért már maga a hely is mélyen megérintett.
Amikor pedig megtudtam, hogy meditációt is tartasz nekünk, azt éreztem, mintha valami nagyon régen elkezdődött történet érne körbe, és hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere.
A meditáció alatt és az egész elvonulás végére olyan mély béke és biztonság született bennem, amelyet nagyon régen – talán még soha – nem éreztem ilyen tisztán.
Hazahoztam magammal egy csodás érzést is:
„Áldott vagyok. Biztonságban vagyok. Adhatok. És most már befogadnom is szabad.”
Most már talán érted, miért szerettem volna annyira megköszönni Neked.
Nem azért, mert valaha személyesen meg akartál változtatni valamit az életemben.
Hanem azért, mert valamikor régen átadtál valamit a világnak, ami aztán eljutott hozzám – és az én életemben szeretetté, megbékéléssé, kapaszkodóvá és két nagyon fontos veszteségem másfajta megélésévé vált.
Számomra ennél nagyobb ajándékot nehéz lenne adni.
Köszönöm, Béla.
Szeretettel és hálával:
Ági (Bolla Ágnes)
