25/07/2026
A tudás eléréséről és kisajátításáról
A tudás nem pusztán mennyiségi, hanem elsősorban minőségbeli változás. Közvetlenül nem mérhető, mégis felismerhető az emberi élet alakulásában.
Az információt nem lehet egyszerűen „begyömöszölni” a fejbe, hiszen a tanulás során nem csupán új információkat gyűjtünk és azokra pontosabb reakciókat adunk, hanem magunk is átalakulunk.
Az információból akkor válik tudás, amikor az már különféle módokon megjelent az életünk legkülönbözőbb területein. Ehhez nem elegendő csupán emlékezni és gondolkodni. Az információ láthatóan és láthatatlanul beépül a testünkbe és az automatikus működéseinkbe is.
Felvetődik néhány kérdés.
Mi az bennünk, ami képes az információval kapcsolatba lépni?
Az embert nem csupán biológiai, hanem biofizikai folyamatok rendszerének is tekinthetjük. Ezen belül az energetikai és az információs folyamatok egységes rendszert alkotnak bennünk. Ebben a megközelítésben az információ és az energia egymással szorosan összefüggő fizikai hullámtérként jelenik meg az emberben is. A fizikai mezők áthatolnak az anyagon, ezért az információ és a tudás nem birtokolható kizárólagosan, mert leolvasható, átadható, cserélhető, felhasználható. Ez csupán technikai vagy biológiai képesség függvénye.
Hogyan válhat mégis kisajátíthatóvá a tudás?
A tudás elérését nemcsak az információhoz való közvetlen kapcsolódás korlátozásával lehet nehezíteni, hanem az információs csatornák és technológiák gépi ellenőrzésével is. Ha az információhoz való könnyű hozzáférést egyes szereplők kisajátítják, és azt korlátozottan adagolják vagy megváltoztatják a céljaik szerint, akkor az emberek egyre inkább ezektől a rendszerektől kezdenek függni. Miközben az ember természetes tanulási és kapcsolódási képességei önmagukban is léteznek, és a fejlődésünket hosszú időn át erre, lényegében a saját képességeinkkel építettük. Ez a fejlődés nemcsak a termékeinkben és az eszközeinkben valósult meg, hanem önmagunktól is többre váltunk képessé.
Mi lehet ennek a következménye?
Fokozatosan háttérbe szorulhatnak az ember-ember, valamint az ember-élő környezet közvetlen kapcsolatok, miközben egyre nagyobb szerepet és egyre több időt kap az ember és az információs technológiákat hordozó gép kapcsolata. Ez egyszerre kedvező és kedvezőtlen folyamat. Érdemes ezért feltenni a kérdéseinket:
Hogyan őrizhetjük meg a természetes kapcsolatainkat és azokat a képességeinket, amelyek nem helyettesíthetők gépi technológiákkal?
Mi történik azokkal a képességeinkkel, amelyeket átengedünk a gépeknek?
Hová vezethet például a gép-ember párkapcsolat vagy akár a gép-ember szerelem megjelenése?
A jövő egyik fontos feladata nemcsak a gépi technológiák fejlesztése lesz, hanem az ember fejlesztése is. Például olyan helyzetekre, amikor a gépek segítsége nem áll rendelkezésre, vagy nem elegendő.
Ma még kölcsönösen tanulunk egymástól a gépekkel, de hamarosan előfordulhat, hogy a gépi fejlődés ütemét és irányát már nem tudjuk és nem is akarjuk követni.
Ahhoz pedig, hogy továbbra is mi irányíthassuk saját életünket, hogy ne hagyjuk eltűnni a képességeinket, és hogy képesek legyünk jobban kapcsolódni a saját világunkhoz, nekünk magunknak is fejlődnünk kell.
Eközben azt is meg kell tanulnunk, hogy ne veszítsük el örökre önmagunkat, egymást és mindazt, ami fejlődő- és életképes emberré tesz bennünket.
