27/08/2026
„Félek.” De mitől pontosan?
Néha nem attól félünk, amitől elsőre gondoljuk. Azt mondjuk: „félek a vizsgától” – de lehet, hogy valójában attól rettegünk, mit fogunk gondolni a saját értékünkről, ha nem sikerül. Azt mondjuk: „félek megszólalni mások előtt” – miközben a mélyben a megszégyenüléstől való rettegés dolgozik. Félsz kilépni egy méltatlan kapcsolatból, vagy a rázúduló csendtől és magánytól tartasz? Félsz a váltástól, vagy attól, hogy kiderül: rosszul döntöttél, és nem vagy elég jó abban, amibe belevágtál?
A félelem szinte mindig rétegzett. Van egy jól látható, felszíni tárgya, és van az a mélyebb, sebezhetőbb jelentésréteg, amit az a helyzet számunkra hordoz. Ezért a „mitől félek?” kérdésre adott első, automatikus válasz ritkán a lényeg. Érdemes egy lépéssel mélyebbre menni, és megkérdezni magunktól: ha ez valóban megtörténne, mi lenne benne számomra a legnehezebb, a legfájdalmasabb?
Elutasítanának és egyedül maradnék? Csalódást okoznék azoknak, akik számítanak rám? Elveszíteném a kontrollt, vagy elviselhetetlen szégyen árasztana el?
Amikor idáig eljutsz, megleled a valódi gyökeret. Ez nem tünteti el varázsütésre a szorongást, de a gomolygó, megfoghatatlan ködből egy pontos, körülhatárolható érzés válik. Egy konkrét félelemmel pedig már lehet kapcsolódni és dolgozni: rá lehet nézni a valós esélyekre, fel lehet mérni, kinek a segítségére támaszkodhatunk, és tisztázhatjuk, mire van valódi ráhatásunk.
A félelem ereje nagyrészt a megfoghatatlanságából táplálkozik. Amint kimondod: nem a világtól és nem mindentől félek, hanem pontosan ettől az egy dologtól, a fojtogató bizonytalanság helyén megjelenik a tisztánlátás – és vele együtt a cselekvés iránya is.
Arany Gabriella pszichológus
