Belláné Tóth Erika kamasz és felnőtt coach, szociálpedagógus

Kezdolap
Magyarország
Raab
Belláné Tóth Erika kamasz és felnőtt coach, szociálpedagógus

Kamaszoknak és felnőtteknek egyaránt segítek az életkezdés és életközép kriziseiben, mint szociálpedagógus és coach.

01/09/2026

" Na, megint egy gyerekvèdelmis..!"

Elkezdődött a tanév és ma újra ismerős arcokkal találkoztam a folyosókon.

Mosolyt csaltak az arcomra, mert amikor meglátnak, nem azt érzem a tekintetükben, hogy

„Na, megint egy gyerekvédelmis…”

Hanem mosolyokat látok, bólintásokat,
integetéseket.
És már sorakoznak is a félmondatok:

„Képzelje, annyi minden történt velem, majd mesélhetek?”
„De jó, újra látni! Rendeződött ám, de majd mesélek!”
„Kérhetek majd időpontot? Tudja, már megint az van…”

Mostanában olyan sok negatív jelentés tapad a gyermekvédelem, gyermekjólét, ifjúságvédelem szavakhoz.

Iskolai szociális munkáskènt szeretném, ha ezekről a szavakról a bizalom, a kapcsolódás és a segítség jutna eszünkbe.

Nekem ezek a pillanatok jelentik igazán ennek a munkának az értelmét, amikor nem azt látom a szemükben, hogy „jaj, már megint egy gyerekvédelmis…”, hanem azt:

„De jó, hogy újra itt van!” ❤️

Ma ezernyi mosoly, tekintet és intés emlékeztetett arra, hogy ezért érdemes csinálni.

Ölelés,
Erika 🌿

15/08/2026

Mi történik akkor, ha azt vesszük észre, hogy a gyerekünknek már van egy saját világa, ahová mi csak akkor léphetünk be, ha ő beenged?

10 éves kor körül már erősen megjelenik az önállósodás igénye. A gyerek egyre inkább saját baráti közösséget, szabályokat és „titkos világot” alakít ki. Fontossá válik számára, hogy legyenek dolgok, amelyek csak hozzá és a társaihoz tartoznak. Közben azonban még erősen kötődik a szülőhöz.

Ez a kettős tudat egyszerre akarja, hogy anya ne szóljon bele, és mégis szeretné megmutatni neki a számára fontos dolgokat.

Erre a jelensègre most figyeltem fel a saját fiam kapcsán is, mikor nemrègiben azt mondta;
„Anya, én már egy bandához tartozom."

Majd kèsőbb egy sèta során;
" Anya, megmutatom a titkos helyünket.”

Ebben egyszerre van jelen az önállósodás és a kapcsolódás igénye.

✨„Ez már az én világom, de még szeretném, ha tudnál róla.”✨

Ez tulajdonképpen az önállósodás egyik egészséges formája.
A szülő feladata ilyenkor nem feltétlenül az, hogy mindenáron belépjen ebbe a világba, hanem hogy érdeklődő, elfogadó háttér maradjon.
„Örülök, hogy megmutattad.”
„Látom, hogy ez fontos nektek.”
„Jó érzés, hogy vannak helyek és dolgok, amik csak a tiétek.”

Ezzel a gyerek azt tanulja meg, hogy lehet saját világa úgy is, hogy közben nem kell elveszítenie a szülővel való kapcsolatot.
És talán ez a 10 éves kor egyik legszebb fejlődési feladata.

Lassan kilépni a szülő világából, miközben még időnként visszanéz és megmutatja, merre jár.
Ölelès; Erika

13/08/2026

Anyaként a komfortzónámon kívül

Este 11-kor még csillaghullást nézünk, reggel 8-kor már a gördeszkapályán vagyok a fiammal és egy vendéggyerekkel. ✨

Közben valahol félúton a csillagok és a reggeli pálya között eszembe jut, ilyen egy nyári szünet anyaként.

Nem feltétlenül pihenés, nem feltétlenül szabadság. Inkább folyamatos jelenlét és készenlét. Figyelni, kísérni, programot szervezni, vinni-hozni, enni adni...

Egy introvertált embernek ez különösen nagy kihívás. Én a csendből töltődöm, szeretek magamban lenni, gondolkodni, tervezni, alkotni. Az állandó jelenlét, a zaj, és a készenlét sokszor messze visz a saját komfortzónámtól.

Anyaként mégis megtanultam kilèpni a saját ritmusomból, közben pedig egyre többet fedezek fel magamból.

Megtanulom, mennyire tudok alkalmazkodni, rácsodálkoztam arra, mennyire fontos számomra a kapcsolódás.

❣️ A gyerekeim tanítottak meg előbújni onnan bentről ès igazán jelen lenni a pillanatban. ❣️

Ami leginkább segít, hogy nem akarok lemaradni ezekről a pillanatokról. Hisz egyszer eljön az idő, amikor már nem én leszek a program. Akkor valószínűleg bármit megadnék még egy ilyen reggelért.

Úgyhogy most megyek gördeszkapálya, roller, napsütés, gyerekzsivaj.

A szabadságom pedig majd valahol útközben utolér. ❤️

05/08/2026

Nyári táboroztatásaim során több érzelmileg elhanyagolt gyermekkel találkoztam. Bár van tapasztalatom a velük való munkában, mégis kellett egy kis idő, hogy újra átálljon a szemléletem.

Nem könnyű megélni bizonyos viselkedéseket, még akkor sem, ha szakmailag értjük, mi van mögöttük.

Nem rosszaság. Túlélési stratégia.

Az érzelmileg elhanyagolt gyermek a környezetében élőkre sokszor nem kölcsönös kapcsolati partnerként, hanem szüksègleteik kielègitèsènek eszközekènt tekint.

Ez kívülről tűnhet önzőségnek, számításnak vagy akár mások „használatának” is. Pedig sokszor egy hosszú idő alatt kialakult túlélési stratégia áll mögötte.

Ha nem számíthatok rád, meg kell tanulnom megszerezni, amire szükségem van.

Ha egy gyermek újra és újra azt tapasztalja, hogy érzelmi szükségleteire nem érkezik kiszámítható válasz, megtanulja, hogy neki kell gondoskodnia arról, hogy valahogy mégis megkapja, amire szüksége van. A kapcsolatait is ennek megfelelően kezdi alakítani.

Nem azért, mert rossz. Hanem mert számára ez vált a biztonság egyik útjává.

Segítőként talán éppen ez az egyik legnehezebb feladatunk. Nem csak arra reagálni, amit a gyermek tesz, hanem meglátni mögötte a sérült kötődést és a betöltetlen érzelmi szükségleteket.

A velük való munka során abban remènykedek, hogy a következetes, biztonságos kapcsolatban idővel megtapasztalja majd, hogy nem kell mindig küzdenie azért, amire szüksége van. És azt is, hogy egy kapcsolat nemcsak a túlélésről, hanem a bizalomról és a kölcsönösségről is szólhat.

Ölelès; Erika

24/07/2026

Fesztiválra vigyünk gyereket, vagy inkább ne?

Mi idén a 9 éves kisfiunkkal mentünk a Campus Fesztiválra. Volt aki kérdezte, nem lesz-e neki túl sok. Valóban vannak kockázatai, a tömeg, a zaj, a késői lefekvés és a rengeteg inger megterhelő lehet egy gyermeknek.

Mégis azt gondolom, hogy ha valaki kételkedik abban, való-e egy gyermeknek a fesztivál, érdemes a másik oldalát is megnézni. A közös élmények erősítik a kötődést. A gyermek megtapasztalja, hogy a család nemcsak a hétköznapokban, hanem az örömteli pillanatokban is együtt van.

Látja, hogyan viselkedünk emberek között, mire kell vigyázni. Látja azt is, hogy aki drogozik vagy túl sokat iszik a mentőbe köt ki, ès vège a bulijának.

De hihetetlenül feltöltődik, hisz megéli az élő zene varázsát, megtanul alkalmazkodni, és közben olyan emlékeket gyűjt, amelyekből a kapcsolatunk is épül.

Volt azonban egy pillanat, ami elgondolkodtatott. Mellettünk egy édesanya láthatóan szerette volna élvezni a koncertet, a gyermekei viszont elfáradtak és figyelmet kértek. A feszültség végül a gyerekeken csattant.

Ekkor újra megerősödött bennem, hogy ha elvisszük a gyermekünket egy fesztiválra, nem várhatjuk el tőle, hogy felnőttként viselkedjen. Elfárad, kérdez, enni kér, kapcsolódni szeretne. Ez nem hiszti, hanem gyermeki szükséglet.

Én hiszem, hogy nem az a kérdés, szabad-e gyereket fesztiválra vinni. Sokkal inkább az, hogy amikor ott vagyunk, mi a fontosabb, a koncert vagy a kapcsolat. Mert a gyermek évekkel később valószínűleg nem arra fog emlékezni, ki állt a színpadon, hanem arra, hogyan érezte magát mellettünk.

Ti hogy látjátok? Elvinnétek a gyermeketeket fesztiválra?

Ólelès; Erika

18/07/2026

🎓Nemsokára kiderülnek az egyetemi felvételi ponthatárok. Sokan ilyenkor úgy érzik, hogy aki bejut, annak egyformán indul a története. Pedig ez ritkán van így.

Van, aki teljes szülői támogatással, biztos anyagi háttérrel, nyugodt körülmények között tanulhat. Mások naponta órákat utaznak, dolgoznak az egyetem mellett, gyermeket nevelnek, vagy éppen olyan terheket cipelnek, amelyek kívülről nem is látszanak.

Én két gyermekemet is az egyetemi éveim alatt hoztam világra.

A differenciálpszichológia vizsgámra készülve a tankönyvem első oldalára nemcsak jegyzeteket írtam, hanem azt is, hogy éppen hány percenként jönnek a fájásaim. Ma is őrzöm ezt a könyvet – emlékeztet arra, hogy néha a legnagyobb kihívások közepette is képesek vagyunk haladni.

A kislányomat pénteken szültem meg. Hétfőn államvizsgám volt. A férjem vitt a kórházból a főiskolára, majd vissza a kórházba. Amíg vizsgáztam, a kislányomra a csecsemős nővérek vigyáztak. Miután levizsgáztam, visszamentem hozzá, majd később az eredményhirdetésre ismét visszamentem a főiskolára.

Ma visszagondolva szinte hihetetlennek tűnik. Akkor viszont csak egy cél lebegett a szemem előtt, végigcsinálni.

Nem azért írom ezt, mert ez az egyetlen helyes út. Hanem azért, mert szeretném, ha senki nem hasonlítaná magát másokhoz.

A siker mögött nagyon különböző történetek vannak. Ne csak azt nézzük, ki hova jutott el, hanem azt is, milyen úton érkezett oda.

Ha most felvételizel, vagy új fejezet kezdődik az életedben, ne feledd: nem az számít, hogy honnan indulsz, hanem hogy milyen kitartással mész végig a saját utadon.

Mindenkinek szívből gratulálok, aki idén felvételt nyer, és sok erőt kívánok azoknak is, akiknek az útja most talán kicsit nehezebb. A célba érésnek nagyon sokféle története van. ❤️

07/07/2026

Amikor egy kamasz kiabál, bevágja az ajtót, falba üt, sír, vagy egyszerűen bezárkózik… vajon tényleg rosszul viselkedik? Vagy csak még nem tanulta meg, mit kezdjen az érzéseivel?

Szinte minden szülőt èrintő kèrdèskör. Nemrègiben viszont örömmel tettem eleget egy speciális felkèrèsnek.

16 alkalmas èrzelmi intelligenciát fejlesztő módszertant dolgoztam ki fogyatékossággal élő fiataloknak.

Hiszem, hogy az érzelmek felismerése, megnevezése és szabályozása tanulható. Minél sérülékenyebb valaki, annál nagyobb szüksége van erre a tudásra.

Az első alkalmakon nagyon gyorsan kiderült, hogy nem az érzéseik felismerèsèvel van a legnagyobb gond. Pontosan tudják, mikor félnek, mikor szomorúak, mikor dühösek vagy kétségbeesettek. A nehézség ott kezdődik, hogy mit tegyenek ezekkel az érzésekkel.
"Beleverek a falba.” „Kiabálok.” „Beleharapok az öklömbe.”

Mit csináljon egy fiatal, aki tudja, hogy a kortársai már önálló életet élnek, ő pedig még mindig másokra szorul? Mit kezdjen a tehetetlen dühével, amikor olyan dolgok korlátozzák, amelyeket nem tud megváltoztatni? Hogyan mondja ki a félelmét, hogy ne a teste beszéljen helyette?

Ezért fontos az érzelmi intelligencia fejlesztése. Mert amikor valaki felismeri, meg tudja nevezni és megérti az érzéseit, nagyobb eséllyel kér segítséget, kevésbé bántja önmagát vagy a környezetét, és megtanul olyan megküzdési módokat, amelyek valóban megnyugvást hoznak.

Tíz évig dolgozhattam fogyatékossággal élő emberek között. Életem egyik legszebb tíz éve volt. Ott tapasztaltam meg a legőszintébb emberi kapcsolatokat, a hátsó szándék nélküli kommunikációt és azt a tiszta szeretetet, amelyet nem lehet megjátszani.

Sokan azt gondolják, én tanítom őket.

Az igazság az, hogy minden alkalommal én is tanulok tőlük.
Mèghozzá a legfontosabbat. Mit jelent embernek lenni. ❤️

Ölelès; Erika

02/07/2026

Az utóbbi időben egyre több szülői csoportban látom a kérést: „Tud valaki olyan szakembert, aki bántalmazás-prevenciós foglalkozást tartana a gyerekeknek?” Ez nagyon fontos, és örülök, hogy egyre többen felismerik a probléma súlyát.

De közben felmerül bennem egy kérdés. Vajon nem nekünk, felnőtteknek kellene először magunkba néznünk?

„Ne bántsd a másikat!” – ezt tanítjuk a gyerekeinknek. De vajon mit mutatunk nekik mi, felnőttek?

Rengeteget foglalkozunk az iskolai bántalmazással. Megtanítjuk a gyerekeknek, hogyan kommunikáljanak tisztelettel, hogyan oldják meg a konfliktusaikat, és hogy senkit sem szabad megalázni.

Közben mit látnak? Csak egy picit nèzzünk körbe a környezetünkben.

- Munkahelyi pletyka, kiközösítés, egymás lejáratása.
- Parlamenti vitákban egymás videózása, kifigurázása, megszégyenítése.
- TV-műsorok, ahol a megalázás szórakoztatás.
- Közösségi csoportok, ahol egy egyszerű kérdésre is gúnyos, bántó kommentek érkeznek.
- Válások, ahol a gyermek előtt egymás hibáztatása és a bosszú kerül előtérbe.

A fejlődéslélektan és a szociális tanulás kutatásai egyértelműen azt mutatják, a gyerekek elsősorban megfigyelés útján tanulnak.
❗ Nem azt építik be, amit mondunk nekik, hanem azt, amit nap mint nap látnak.

Ezért a bántalmazás megelőzése nem csak az iskola feladata. Mindannyiunké.

Mert a gyerekek nem a szavainkat másolják, hanem a viselkedésünket. És amíg a felnőttek világában a megalázás, a gúny és a másik lejáratása elfogadott eszköz marad, addig nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy ők más mintát kövessenek.

Ölelès; Erika

24/06/2026

Néha nehéz leülni és megírni egy posztot, ès kiválasztani hozzá egy képet magamról.
Alapvetően nem vagyok magamutogató ember. Nem természetes számomra, hogy ennyire láthatóvá váljak.

Amikor megosztok egy gondolatot vagy egy fotót, egy kicsit mindig közelebb engedlek benneteket magamhoz. Ez bizony sebezhetővé tesz, olyan mintha nyitott könyv lennèk.

Mégis hiszem, hogy a kapcsolódáshoz szükség van erre. Mert hogyan tudnánk igazán megbízni valakiben, ha nem látjuk, ki van a sorok mögött? Ha csak a tanácsot látjuk, de az embert nem. Ha csak a szakmát látjuk, de a szívet nem.

Sokszor éppen attól érezzük magunkat kevésbé egyedül, hogy valaki kimondja azt, amit mi is érzünk.

Számomra a legnagyobb ajándék, amikor egy üzenet érkezik:

„Mintha rólam írtál volna.” „Pont ezt érzem én is.” „Jó tudni, hogy nem csak én küzdök ezzel.”

Ilyenkor érzem, hogy megérte egy kicsit megnyílni.

Mert ha azzal, hogy felvállalom a saját érzéseimet, valaki megkönnyebbül, és érzi, hogy nincs egyedül a terhével, akkor már volt értelme megnyomni azt a bizonyos „Közzététel” gombot.

Talán ezért posztolok. Nem azért, hogy megmutassam magam, hanem azért, hogy a sorok mögött meglássuk egymást. 💙

23/06/2026

☀️ A nyári szünet nem csak a gyerekeknek kihívás, hanem nekünk, szülőknek is.

Ilyenkor hirtelen rengeteg időt kell megtölteni tartalommal. Programot szervezni, ötleteket kitalálni, figyelni arra, hogy a gyerek ne csak a telefon vagy a számítógép bűvöletében töltse a napjait.

Az én kisfiam olyan, hogy ha egy kihívást teljesített, már keresi is a következőt. Új pálya, új cél, új élmény. Sokáig azt gondoltam ezen a pörgèsszinten kell nekem is lèteznem, de hamar rájöttem, hogy nem megy.

Nem kell mindig 100%-ban aktívan jelen lennem. Miközben ő a rollerpályán gyakorol, én előveszem a könyvemet, és olvasok pár oldalt. Ott vagyok vele, elérhető vagyok számára, de közben én is töltődöm.

Szakemberként is azt látom, hogy a szülői kiégés nyáron különösen gyakori. Sokszor azt hisszük, hogy akkor vagyunk jó szülők, ha minden percben szórakoztatjuk a gyerekeinket. Pedig a gyerekeknek szükségük van arra is, hogy néha unatkozzanak, önállóan találjanak ki játékokat, kihívásokat.

És nekünk, szülőknek is szükségünk van arra, hogy néha csak legyünk. Olvassunk, kávézzunk, vegyünk egy mély levegőt, feltöltődjünk.

Mert egy kipihent, önmagára is figyelő szülő sokkal többet tud adni, mint egy állandóan fáradt, önmagát háttérbe szorító.

A nyári szünet nem egy verseny, amit tökéletesen kell teljesíteni. Hanem egy időszak, amiben együtt tanuljuk megtalálni az egyensúlyt a gyermekeink igényei és a saját szükségleteink között. ❤️

Te megtaláltad már idén nyáron a saját „én-idődet”? 🌿

Cím

Győr, Bajcsy-Zsilinszky Utca 44
Raab
9021

Weboldal

https://bennedazut.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Belláné Tóth Erika kamasz és felnőtt coach, szociálpedagógus új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.