Mayor Márta - veszteségek feldolgozása

31/08/2026

Az öngyilkosság miatti veszteség után gyakran nemcsak a hiánnyal maradunk egyedül, hanem a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekkel is:

„Miért történt?”
„Mit nem vettem észre?”
„Mit tehettem volna másképp?”

Az öngyilkosság következtében gyászolók közül nagyon sokan hordozzák ezeket a kérdéseket. Sokszor újra és újra végiggondolják a történteket, keresve azt a pontot, ahol talán valamit másképp lehetett volna tenni.

A gyógyulás azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy egyszer megtaláljuk a tökéletes választ ezekre a kérdésekre.

Sokkal inkább azt, hogy lassan megtanuljuk hordozni a veszteséget úgy, hogy közben az életnek is maradjon helye bennünk: a kapcsolódásnak, az élet értelmének és az örömnek is. jelentésnek. Mindez nem árulása annak, akit elveszítettünk.

Az, hogy egyszer újra tudunk nevetni, kapcsolódni vagy örülni, nem jelenti azt, hogy kevésbé szerettük őt. A szeretet és az, hogy tovább éljük az élet nem zárják ki egymást.

Ha öngyilkosság miatt veszítettél el valakit: melyik kérdés tér vissza benned a leggyakrabban, és mi segített abban, hogy egy kicsit kevésbé egyedül hordozd?

Fotó: Kağan Karatay, pexels

27/08/2026

Nem baj, ha még nincs erőd foglalkozni a gyászoddal. Attól még nem tűnik el.

Sokan attól tartanak, hogy ha nem fordulnak azonnal a gyászuk felé, akkor valamit elmulasztanak, vagy „rosszul” gyászolnak. Máskor egyszerűen túlélő üzemmódba kapcsolunk.

Menni kell dolgozni, gondoskodni kell a családról, el kell intézni a mindennapi teendőket. Van, amikor egyszerűen nincs lehetőségünk arra, hogy teljesen átadjuk magunkat annak, amit érzünk. És ez is része lehet a gyásznak.

Néha félre kell tennünk a fájdalmunkat egy időre, mert az élet éppen mást kíván tőlünk, de nem kell attól tartanunk, hogy elveszítjük a gyászunkat.

A gyász türelmesen megvár bennünket.

Lehet, hogy később, egy nyugodtabb időszakban, egy emlék, egy évforduló vagy egy váratlan pillanat újra felszínre hozza mindazt, amire korábban nem volt időnk vagy erőnk. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy visszaléptünk. Lehet, hogy egyszerűen most érkezett el az idő arra, hogy figyelmet adjunk annak, amit korábban csak tovább tudtunk vinni.

Kellett már félretenned a gyászodat a munka, a család vagy egyszerűen a túlélés miatt? Mi történt, amikor később újra utolért? Lehet, hogy most van itt a feldolgozás ideje?

Fotó: wr heustis, pexels

24/08/2026

Nem a te feladatod úgy gyászolni, hogy az mások számára kényelmes legyen.

Az emberek gyakran zavarba jönnek a gyászunk közelében. Nem tudják, mit mondjanak, hogyan reagáljanak, mit kezdjenek a könnyeinkkel, a csendünkkel vagy a fájdalmunkkal.
Egyszer csak azon kaphatjuk magunkat, hogy miközben mi veszítettünk el valakit vagy valami fontosat, mégis mi kezdjük el megnyugtatni a körülöttünk lévőket.

Mosolygunk, hogy ők ne érezzék magukat kellemetlenül. Azt mondjuk, „jól vagyok”, amikor nem vagyunk jól. Elhallgatjuk a nehéz érzéseinket, mert félünk attól, hogy „túl sokak” leszünk. Pedig a gyászunkat nem kell „fogyaszthatóvá”, könnyen emészthetővé tennünk mások számára. Nem kell kisebbre vennünk a fájdalmunkat azért, hogy mások kényelmesebben érezzék magukat mellettünk.

Ha a gyászunk kellemetlenséget kelt bennük, az önmagában nem jelenti azt, hogy rosszul gyászolunk. Hiszen számunkra is kényelmetlen, fájdalmas és sokszor kiszámíthatatlan mindaz, amin keresztülmegyünk. A gyászhoz tér és őszinteség kell. Olyan kapcsolatok, ahol nem kell szerepet játszanunk.

Érezted már azt, hogy mások kedvéért kisebbíteni kellett a gyászodat, vagy úgy tenni, mintha jobban lennél, mint valójában?

Fotó: Jon Tyson, unsplash

17/08/2026

Néha éppen az érint meg bennünket a legerősebben, ahol még fáj valami bennünk.

Manapság sok szó esik a trigger pontokról, és arról, hogyan lehetne a külső világot úgy alakítani, hogy minél kevesebb dolog aktiváljon bennünket. A valóság azonban az, hogy a triggerek gyakran megmutatják, hol van még bennünk érzékeny, fájdalmas terület. Néha azt is, merre vezethet a gyógyulás útja.

Természetes, hogy egy veszteség, trauma vagy nehéz élettapasztalat után bizonyos helyzetek, mondatok, képek, illatok vagy emlékek erős reakciót válthatnak ki belőlünk. Különösen kezdetben előfordulhat, hogy legszívesebben elkerülnénk mindent, ami újra megérinti a fájdalmunkat. Van, amikor erre valóban szükségünk is van.

Idővel azonban, amikor már van bennünk egy kicsivel több biztonság és erő, érdemes lehet kíváncsisággal fordulni a reakciónk felé: Mi érintett meg ennyire? Mire emlékeztet ez? Milyen régi vagy jelenlegi fájdalmat szólított meg bennem? Mire lenne most szükségem?

A kíváncsiság nem azt jelenti, hogy bagatellizáljuk a fájdalmunkat, vagy erőltetjük magunkat olyan helyzetekbe, amelyekre még nem állunk készen. Hanem azt jelenti, hogy ítélkezés helyett megpróbáljuk megérteni önmagunkat. Mert ami aktivál bennünket, néha nemcsak azt mutatja meg, hol sérültünk meg, hanem azt is, hol van még szükségünk figyelemre, együttérzésre és gyógyulásra.

Volt már olyan helyzet, mondat vagy emlék, amely váratlanul erős reakciót váltott ki belőled? Sikerült később kíváncsian megvizsgálnod, mit érintett meg benned?

Fotó: Ariel, pexels

16/08/2026

A gyászban az egyik legfontosabb megtartó erő a kapcsolódás.

Zircen vettem részt egy gyászolóknak szervezett elvonuláson Krisztina Takács meghívására, a Bertók Kriszti Lélekhíd Alapítvány kezdeményezésében.

Szakemberként és gyászolóként is különleges és megtisztelő tapasztalat volt olyan emberekkel találkozni, akik mély veszteségeket hordoznak, mégis készek voltak őszintén megosztani történeteiket, érzéseiket és kérdéseiket.

A gyász feldolgozásában sokszor nem az a legfontosabb, hogy gyors válaszokat adjunk, hanem hogy legyen egy biztonságos tér, ahol a fájdalmat kimondhatjuk, az érzéseket elfogadják és ahol megtapasztalhatjuk: nem vagyunk egyedül.

Hálás vagyok a bizalomért, az őszinte megosztásokért és azért a kölcsönös bátorításért, amely ezen az alkalmon megszületett.

Nagyra értékelem a Bertók Kriszti Lélekhíd Alapítvány kezdeményezését és azt a szemléletet, amely teret ad a gyászolók kapcsolódásának és támogatásának.

Nyitott szívvel várom a folytatást és a további közös munkát.

13/08/2026

Lehet, hogy egy veszteség feldolgozása már hatalmas megkönnyebbülést hozott. De mi van akkor, ha nem csak egyetlen veszteséget hordozunk?

A gyászfeldolgozás első köre olyan lehet, mintha kijutnánk a magánzárkából. Fellélegezhetünk. Az a kapcsolat vagy veszteség, amely addig szinte összeroppantott bennünket, már nem nehezedik ránk ugyanazzal az erővel. Ez valódi változás és számít.
De sokunk történetében nem egyetlen veszteség van.

Ott vannak azok, amelyeket talán soha nem neveztünk nevén.
Azok, amelyekről azt hallottuk, hogy „nem olyan nagy dolog”.
Amelyek túl korán értek bennünket ahhoz, hogy szavaink legyenek rájuk. Azok is, amelyeket egyszerűen megtanultunk csendben tovább cipelni.

Amikor egyszer végigmegyünk a feldolgozás útján, megtapasztaljuk, hogy lehetséges könnyebben élni. Hogy a fájdalom változhat, nem kell örökké ugyanúgy hordoznunk azt, ami történt.

Amikor pedig újra és újra visszanyúlunk más, még feldolgozatlan veszteségeinkhez, a szabadság tere tovább tágulhat.

Nem vagy elkésve. Nem csinálod rosszul és nem kudarc, ha még van benned olyan történet, amely figyelmet kér. Lehet, hogy egyszerűen több feldolgozandó veszteség van az életedben, mint amennyit eddig észrevettél.

Van olyan régi veszteséged, amelyről most érzed először, hogy talán ideje lenne valóban foglalkozni vele?

Fotó: Ron Lach, pexels

10/08/2026

Vendég: Mayor MártaHallgass minket online!www.vorosmartyradio.h...

10/08/2026

A veszteséget nemcsak a szívünk érzi. A testünk is emlékszik rá.

Mi történik velünk, amikor veszteség ér bennünket?
Miért nem lehet összehasonlítani egyik ember fájdalmát a másikéval?
És vajon meddig képes a testünk és a lelkünk csendben hordozni azt, amit nem tudtunk vagy nem mertünk megélni?

A Vörösmarty Rádióban a veszteségről és a gyászról beszélgettünk – arról, hogy „mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb”, és hogy a gyász jóval több annál, mint amit kívülről látni lehet.

Beszéltünk arról is, milyen sokféle veszteség érhet bennünket, hogyan rakódhatnak egymásra az el nem gyászolt fájdalmak, és miért fontos, hogy ne bagatellizáljuk sem a saját, sem mások veszteségét.

Hiszem, hogy a gyászról beszélni nem gyengeség. Éppen ellenkezőleg: lehet az első lépés afelé, hogy ne egyedül cipeljük tovább mindazt, ami túl nehézzé vált.

Ha téged is érintett már olyan veszteség, amelynek a hatását még sokáig hordoztad, szeretettel ajánlom ezt a beszélgetést.

Hallgasd meg, és ha eszedbe jut valaki, akinek most kapaszkodót jelenthet, oszd meg vele is.

Vendég: Mayor MártaHallgass minket online!www.vorosmartyradio.h...

06/08/2026

A hála nem elvárás a gyászban – és nem is gyógymód a veszteségre.

Mielőtt arra biztatnánk valakit, hogy „legyen hálás” egy szeretett személy elvesztése után, érdemes egy pillanatra megállnunk és végig gondolnunk:

Hogyan éreznénk magunkat az ő helyében? Képesek lennénk-e hálát találni akkor, amikor a fájdalom szinte mindent betölt?
A legtöbben nem akarnak megbántani, mégis előfordulhat, hogy a jó szándékú mondatok akaratlanul is tovább mélyítik a gyászoló magányát vagy fájdalmát.

Ezért fontos, hogy figyelmesen, érzékenyen és ítélkezés nélkül forduljunk azok felé, akik veszteséget élnek át. Ne feledjük: a gyászoló egyszerre lehet erős és nagyon sérülékeny.
Nem tanácsra van szüksége. Sokszor arra, hogy valaki egyszerűen mellette maradjon, meghallgassa, és ne akarja siettetni az érzéseit.

Mit mondanál egy gyászolónak ahelyett, hogy arra kérnéd: „légy hálás”?

Fotó: ThomasWolter, pixabay

04/08/2026

A veszteség ritkán csak egyetlen dolog elvesztéséről szól.

Egy egészségi krízis magával hozhatja a kapcsolataink, a biztonságérzetünk, a régi önmagunk és a megszokott életünk elvesztését is. Ilyenkor hiába értjük meg, mi és miért történt, az összetört szívünknek gyakran ennél többre van szüksége.

Éva visszajelzése arról szól, hogyan lehet segítséggel szembenézni a régóta hordozott veszteségekkel, letenni a gyász súlyát, és újra megtanulni jelen lenni a saját életünkben.

Hálás vagyok a bizalmáért, az őszinteségéért és a közös munkánkért.

"Néhány évvel ezelőtt egy nagy veszteséget szenvedtem el. Megrendült az egészségem. Ez magával hozta a kapcsolati hálóm szétszakadását, barátaim elvesztését. Ebben összetörtem nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Egy darabig egyedül próbáltam feldolgozni a történteket, túltenni magam a veszteségen. Sok időt töltöttem el azzal, hogy megértsek ok- okozati összefüggéseket, és bár idővel megértettem a miérteket, arra is rá kellett jönnöm, hogy az igazság ismerete önmagában nem gyógyítja meg az összetört szívemet.

Márti munkásságát már egy ideje nyomon követtem, mégis jó sok idő telt el, míg végül segítséget kértem tőle. Ez a döntés a lehető legjobbnak bizonyult. Márti őszinte, nyílt kommunikációja segített abban, hogy meglássam, miért nem megy egyedül, és hitet adott ahhoz, hogy ami egyedül nem megy, az vele igen.

Márti lényeglátó profizmussal terelgetett, bátorított, hogy egészen kisgyerekkoromig visszanyúlva lassanként minden eltemetett, félig, vagy félig sem elgyászolt gyászom felszínre jöjjön. Hihetetlen empátiával segített abban, hogy legyen bátorságom mindazzal elvégezni a szívmunkát, ami a hátizsákomban van, hogy végre ne roskadozzak a gyász súlya alatt.

A közös munka meghozta a várt eredményt. Ismét önmagam vagyok, nem elfeledve a múltat, de helyet adva azoknak a szép emlékeknek, amiknek a gyász időlegesen elzárta az útját.

Senki sem garantálja, hogy a jövőben nem ér veszteség, de Márti és a gyászfeldolgozási módszer egy olyan kulcsot adott a kezembe, amivel a jövőre nézve is felvértezett, és megtanított arra, hogy a veszteségeim ellenére hogyan lehet itt és most megélni a jelent.

Köszönöm szépen Márti a közös munkát. Köszömöm Márti, hogy most már a jelenben élek. Az a jó, hogy most már tudatos vagyok. Gyakorlom, hátha egyszer átíródik, hogy a jó minták legyenek automatizmusok. Jó, hogy fel tudom használni mindazt, amit megértettem a te segítségeddel. Most is alkalmazom, emiatt sokkal könnyebb. Hálás vagyok, hogy az Úr kirendelt nekem, hogy alkalmas segítség lehess számomra."

Éva
Fotó: Dmitry Ovsyannikov, pexels