04/08/2026
!!
"– Állandóan hisztizik a hároméves gyerekem – mondja a kliens. – Soha semmi nem jó neki. Minden apróságon kiakad. Semmit sem akar. Ha azt mondom, indulunk, nem akar. Ha azt mondom, maradunk, akkor meg azért sír. Olyan, mintha egész nap csak az lenne a célja, hogy megnehezítse az életünket. Néha már előre összeugrik a gyomrom reggel, mielőtt ébred. Azt érzem, hogy megint kezdődik. És ilyenkor azon kapom magam, hogy már nem is azt nézem, mi baja van, hanem azt, mikor lesz végre vége. Utána persze bűntudatom van. Tudom, hogy csak hároméves. De amikor aznap húszadszor omlik össze valamin, egy idő után már én sem tudok nyugodt maradni, mert nem értem, miért hisztizik ennyit, mikor mindene megvan."
A kisgyerek nem hisztizik. Az idegrendszeri terhelhetőségi szintjének megfelelően reagál. Ha nem várjuk el egy kétévestől, hogy egyedül felöltözzön vagy tudja, hány óra van, miért gondoljuk, hogy képes lenne egyedül megbirkózni a csalódással, a szabályokkal, vagy azzal, amikor egyszerűen túl sok lesz neki a világ? Nem rossz, nem manipulál, és nem akarja megnehezíteni a szülei életét. Egyszerűen még nincs ott fejlődésében, hogy ezeket az érzelmeket úgy szabályozza, ahogy egy felnőttől elvárnánk.
Amikor egy kisgyerekre azt mondjuk, hogy „hisztizik”, az sokszor nem róla szól, hanem a felnőtt tájékozatlanságának és eszköztelenségének jele. Érthető, hogy nehéz a folyamat, hiszen egy nap huszadik összeomlását végignézni valóban kimerítő. De ha a viselkedés mögött nem egy rossz gyereket, hanem egy túlterhelt idegrendszert kezdünk látni, akkor a kérdés is megváltozik. Nem az lesz, hogy „hogyan állítsam le?”, hanem az, hogy „mire van most szüksége ahhoz, hogy újra biztonságban érezhesse magát?”. És talán ez az a pillanat, amikor már nem a gyereket akarjuk megjavítani, hanem kapcsolatban maradni vele. Nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem olyanra, aki hajlandó tanulni. És maradni. Akkor is, amikor nehéz.
