18/08/2026
Elengedés mondókával🤍
Egyik reggel a kislányom, aki napokon belül 4éves lesz, azzal ébredt, hogy elmesélte, mit álmodott. Azt mondta, futott, aztán beleesett egy vízbe, és nem tudott kijönni belőle. Megkérdeztem tőle, hogy valaki kergette-e, amire azt válaszolta, hogy igen, az egyik óvodai csoporttársa. Ott volt vele a legjobb kis barátnője is, fogták egymás kezét, és végül együtt estek a vízbe, ahonnan nem tudtak kijönni. Annak ellenére, hogy nyári szünet van, és hetek óta nem találkozott az óvodai társaival, az élményei, kapcsolatai és az azokhoz kapcsolódó érzések természetesen tovább dolgozhatnak benne. Egy kisgyermek számára az óvoda a mindennapok egyik legfontosabb társas tere, tele örömmel, konfliktussal, kötődéssel, kíváncsisággal, félelemmel és megannyi olyan helyzettel, amelyet még tanul feldolgozni.
Én úgy tekintek egy ilyen álomra, mint egy lehetőségre, egy mélyebb kapcsolódásra. A gyerekek álmai nem olyanok, mint egy titkos szótár, amelyből pontosan kiolvashatjuk a tudatalattijukat, és egyetlen álomból nem lehet biztos következtetéseket levonni arra, hogy mi zajlik bennük. Azt viszont tudjuk, hogy az alvás és az álmodás része az élmények és érzelmek feldolgozásának, ezért egy gyermek álma sokszor lehet egy nagyon érdekes ablak arra, hogy milyen témák foglalkoztatják őt. Nem az a legfontosabb tehát, hogy mi "a víz jelentése”, hanem az, hogy ő mit érzett benne. Félt? Szomorú volt? Tehetetlennek érezte magát? Haragudott? Biztonságot adott neki, hogy a barátnője fogta a kezét? Ezekről egy kisgyermek már egészen meglepően sok mindent képes elmondani, ha olyan kérdéseket kap, amelyek nem sugallják neki a választ, hanem valódi kíváncsisággal fordulnak felé.
Beszélgettünk mi is arról, hogy mit érzett az álomban, milyen érzést vált ki belőle az a kisgyermek, aki kergette, és milyen volt számára az, hogy a barátnője ott volt mellette és fogta a kezét. Nem akartam helyette megfejteni az álmot. Inkább segítettem neki szavakat találni ahhoz, amit ő maga élt át. Mert az érzelmi tudatosság nem ott kezdődik, amikor a gyerek már egy felnőtt pontosságával tudja elemezni a saját érzéseit. Hanem ott, amikor megtanulja, "amit érzek, annak neve lehet. Elmondhatom. Nem kell megijednem tőle. Nem vagyok rossz azért, mert dühös vagyok, és nem kell bántanom magamat vagy mást azért, mert nagyon nagy érzés van bennem.”
Nagyon fontos lenne, hogy az érzelmekkel való kapcsolódást ne csak akkor vegyük elő, amikor már kitört a vihar. Amikor a gyerek földhöz vágja magát, sikít, üt, rúg, vagy már semmilyen mondat nem jut el hozzá, így nem feltétlenül az a legjobb pillanat arra, hogy most kezdjük el tanítani neki az érzelemszabályozás eszközeit. Ezeket az eszközöket előtte érdemes gyakorolni, nyugodt, biztonságos helyzetekben, játékosan és újra meg újra. Pont úgy, ahogyan a fogmosást sem akkor tanítjuk meg, amikor már fáj a foga. A lelki egészségünkkel való törődés is lehet mindennapi rutin.
Ezért születtek nálunk a lélekemelő mondókák is( videóink között találsz többet mozgással együtt). Sok kedves, szép és értékes mondókát ismerünk, és természetesen nem szeretnénk egyetlen hagyományos gyermekmondókát sem rosszindulatúan minősíteni. De vannak olyan szövegek, amelyeket szívesen átírunk úgy, hogy a ritmus, a játékosság és a közös mondogatás öröme mellett olyan üzenetet is hordozzanak, amelyet szeretnénk elültetni a gyerekekben. Ezek a mondókák számunkra olyanok, mint a magok, egy-egy gondolatot, mondatot, belső kapaszkodót vetünk el bennük, amelynek talán még nem is értik minden rétegét, de később ismerős érzésként, belső mondatként visszatérhet hozzájuk.
Persze nem varázsige, és nem egy olyan technika, hogy egyetlen mondókával "megjavítjuk” a dührohamot. A testi gyakorlatok és a mondókák akkor válhatnak valódi kapaszkodóvá, ha rendszeresen, játékosan találkoznak velük a gyerekek, amikor még nyugodtak. Így amikor később egy nehéz érzés érkezik, már nem teljesen ismeretlen terepre lépnek, lesznek szavaik, mozdulataik, közös élményeik és olyan tapasztalataik, amelyekhez vissza tudnak nyúlni. Az érzelmeket nem az a cél, hogy mindig gyorsan eltüntessük, hanem hogy megtanuljuk őket észrevenni, megnevezni, biztonságosan megélni, majd amikor eljött az ideje, elengedni. A gyerek pedig mindezt elsősorban nem abból tanulja meg, amit mi elmondunk neki, hanem abból, amit nap mint nap lát tőlünk.
Ezért nekünk, felnőtteknek is dolgunk van ezzel. Nem várhatjuk el a gyerektől, hogy nyugodtan beszéljen a dühéről, ha mi közben azt tanítjuk neki, hogy a saját érzéseinkről jobb hallgatni. Nem várhatjuk, hogy tudjon megállni, lélegezni, megnevezni és elengedni, ha ő még soha nem látott minket ugyanezt megtenni. Nagyszerű lehetőség ez nekünk felnőtteknek is. Megmutatjuk, hogy nekünk is vannak érzéseink, néha nekünk is nehéz, de az érzéseinkkel lehet kapcsolatban maradni anélkül, hogy bántanánk magunkat vagy egymást.
És amikor egy gyerek rendszeresen kap ilyen impulzusokat, mondókát, mozgást, játékos gyakorlatokat, sok-sok biztonságot és kapcsolódást, az idegrendszere újra és újra megtapasztalja, milyen érzés megnyugodni és biztonságban lenni. Ettől idővel könnyebben visszatalál az egyensúlyba, így a nagy érzelmi kitörések is kevésbé lehetnek élesek, viharosak. És az is lehet, hogy ezek a biztonságos, ismétlődő tapasztalatok olyan korai feszültségek oldódását is támogatják, amelyek akár már a magzati időszakban, a születés körül vagy a legelső években érhették a gyermeket.
És emellett megéli, hogy ide hozzánk az érzéseivel együtt is jöhet. A félelmével, a haragjával, a szomorúságával, a kérdéseivel és a furcsa álmaival együtt. Nem kell előbb rendbe tennie magát ahhoz, hogy szerethető legyen.
És most szeretettel adjuk át nektek azt a kis mondókát is, amit mi mostanában mondogatunk, a "Hüvelykujjam almafa" lélekemelő változatát. Mert hisszük, hogy amit játékosan, szeretetben és újra meg újra elvetünk egy kisgyermek lelkében, abból idővel belső kapaszkodó nőhet.
További infók komm3ntb3n.👇
Szerző: Léterő Zsani&Adri tesók
Videó: Védett tartalom
