Nagy Márta pszichológus

14/08/2026

"Önismereti csoportokban is megfigyeltem, hogy szinte mindig van egy-két ember, akik a valóban nehéz élettörténetükkel rendre a figyelem középpontjába kerülnek. Már az elején elmesélik egy olyan fájdalmas élményüket, amitől bármelyik jóérzésű embernek összeszorulna a szíve, és ettől kezdve a legtöbben velük foglalkoznak, azt megélve, hogy a saját problémájuk eltörpül az övék mellett. Ez eddig érthető is, úgy érezhetjük, aki ennyit szenvedett, az igazán megérdemli az együttérzést – ami kétségkívül így is van.

Csakhogy az esetek egy részében ezek már kidolgozott, sejthetően sokadszorra és ugyanúgy elmondott történetek, amelyek olyan dinamikát hívnak, hogy ezután minden interakció kizárólag a seb körül zajlik, akár a sajnálatról szól: ’Szegény, milyen nehéz lehetett neked, hogyan voltál képes ezt túlélni’'. Az illető így ugyan rövidtávon valóban figyelemhez és támogatáshoz jut, de hosszú távon nem lesz tőle jobban.

Egy amerikai szerző, Caroline Myss alkotta meg a woundology kifejezést, melynek nem találtam használatban levő magyar fordítását, úgyhogy jobb híján a sebvájkálást/sebturkászást fogom használni rá. A sebnyitogató azért képtelen gyógyulni és továbblépni, mert újra meg újra feltárja a sebét, hogy megmutassa azt másoknak. A seb így nem tud behegedni, sőt, a folytonos piszkálástól esetleg mind nagyobb lesz, és egyre jobban elfertőződik. Végül az illető identitásává válik: ő az a valaki, akivel az a bizonyos sérülés történt. A figyelmét így a múlton, a fájdalmas élményen, önmaga gyengeségén rögzíti, azzal azonosítja magát, beleragadva mindabba, amitől vágya szerint szabadulna.

Ha ez átmenetileg érthető is, végül jóval többe kerül, mint amennyit nyerni lehet vele. Oloffson Placid atya, aki tíz évet töltött rabként a Gulágon, a túlélés négy alapszabálya közül elsőként azt fogalmazta meg, hogy nem szabad beleragadni az önsajnálatba, mert az gyengít, rontja a megküzdés esélyét.

Fontos kimondani és szembenézni azzal, hogy ami velünk történt, az fájdalmas és elfogadhatatlan volt, de később, miután már rendesen megszenvedtük és megdolgoztunk vele, érdemes afelé is elindulni, hogy mi volt megerősítő, amit ebből a küzdelemből merítettünk vagy megtanultunk. Ahogy Károlyi Amy írja: az ember számba veszi veszteségeit, és a korallok türelmével újra felépíti magát."
(Dr. Almási Kitti: A TE döntésed)

13/08/2026

Soha nem felejtem el, amikor egyik, büntetés-végrehajtásban dolgozó kliensem arra figyelmeztetett, hogy szerinte rossz helyen parkolok, mert a kocsim túl messze van a rendelőtől, ráadásul rosszul megvilágított helyen.

Felhívta a figyelmem, hogy ezzel kockáztatom, hogy bűncselekmény áldozata leszek.

Én addig egészen egyszerűen csak parkoltam. Számomra az volt a fontos, hogy biztonságban legyen az autóm, és kényelmesen ki tudjak tolatni. A környéket sem éreztem különösebben veszélyesnek.

Ő viszont – a munkájából és a mindennapi tapasztalataiból fakadóan – egészen mást látott ugyanabban a helyzetben.

És ez elgondolkodtatott.

Mi történik velünk, amikor valaki más tapasztalatai megváltoztatják azt, ahogyan a világot látjuk?

A másodlagos traumatizáció egyik formája lehet, amikor más emberek traumatikus élményeinek rendszeres vagy intenzív megismerése olyan hatással van ránk, mintha bizonyos értelemben mi is találkoztunk volna a veszéllyel.

Nem kell azonban pszichológusnak, orvosnak vagy szociális munkásnak lennünk ahhoz, hogy ez megtörténjen.

Bárkit érinthet.

Egy rendőr történetei után óvatosabbá válhatunk az utcán.

Egy bántalmazást átélt barátnőnk története után más szemmel nézhetünk a párkapcsolatokra.

Egy súlyos betegséggel küzdő hozzátartozó mellett elkezdhetjük magunkon keresni ugyanannak a betegségnek a tüneteit.

Ha egy közeli hozzátartozónk balesetet szenved, egy ideig egészen más érzés lehet autóba ülni.

Ha sokat hallunk gyermekeket ért bántalmazásról, a saját gyerekünkért is egészen másképpen kezdhetünk aggódni.

És néha nem is vesszük észre, hogy valaki más veszélytapasztalata lassan a mi veszélyérzetünkké válik.

Elkezdhetünk:

• állandóan veszélyeket keresni
• fokozottan figyelni a környezetünket
• olyan helyzeteket is fenyegetőnek érzékelni, amelyeket korábban biztonságosnak éltünk meg
• gyakrabban aggódni a szeretteinkért
• kontrollálni, ellenőrizni, megelőzni próbálni
• kerülni bizonyos helyeket, helyzeteket vagy embereket
• rosszabbul aludni, rémálmokat tapasztalni
• vagy egyszerűen azt érezni, hogy „a világ sokkal veszélyesebb hely, mint korábban gondoltam.”

És itt fontos egy különbségtétel.

Az óvatosság önmagában nem probléma.

Lehet, hogy valóban érdemes máshol parkolni.

A kérdés inkább az, hogy az új információ segít-e reálisabban felmérni a veszélyt – vagy lassan átveszi az irányítást a szorongás és a fenyegetettség érzése.

A másodlagos traumatizáció különösen fontos téma azok számára, akik munkájuk vagy élethelyzetük miatt rendszeresen találkoznak mások traumáival.

De nem kell naponta traumatikus történetekkel dolgoznunk ahhoz, hogy érintettek legyünk.

Elég lehet egy hozzánk közel álló ember története. Egy sorozatos veszteség. Egy baleset. Egy betegség. Egy bántalmazás története. Vagy akár az, hogy hosszú időn keresztül valaki más félelmeivel élünk együtt.

Talán érdemes néha megkérdeznünk magunktól:

„Ez a veszély valóban az én tapasztalatom – vagy valaki más történetéből került az életembe?”

Nem azért, hogy figyelmen kívül hagyjuk mások tapasztalatait.

Hanem azért, hogy különbséget tudjunk tenni a másik ember valósága és a saját valóságunk között.

Mert együttérezni lehet úgy is, hogy közben nem kell mindent magunkkal vinnünk.

12/08/2026

Az elmúlt hónapokban többen megkérdezték tőlem a női workshopok kapcsán, hogy mi köze egymáshoz az önismeretnek és a pilatesnek. Ilyenkor mindig türelmesen elmagyarázom a koncepciót, de most, hogy gőzerővel készülünk a tihanyi női elvonulásunkra - ami ugyanerre az elvre épül -, úgy gondoltam, hogy szentelek ennek egy bejegyzést.
Testünk, pszichénk és az értelmünk egységes rendszert alkot, nem választhatók külön. Alapvetően minden a testünkben történik, ezért a testünkkel való viszony alapvető fontosságú a mentális jóllétünk szempontjából. Itt nem elsősorban esztétikai kérdésekre gondolok - bár az is nagyon lényeges, hogy el tudjuk-e fogadni a kinézetünket --, hanem arra, hogy
felismerjük-e a testünk szükségleteit,
ismerjük-e a határait,
gondosan bánunk-e vele,
jól tudjuk-e használni,
hogyan tudunk együttműködni vele,
tudunk-e hálásak lenni neki,
csodálni a komplexitását és a teherbírását,
tudunk-e gyönyörködni benne,
együttérezni vele
vagy épp megköszönni neki, hogy átvitt egy nagy kihíváson.
A mozgás, különösen a pilates ezt a fajta kapcsolatot építi és erősíti. Olyan komplex gyakorlatokból épül fel ugyanis, amikhez elengedhetetlen, hogy teljes mértékben kapcsolódjunk a testünkhöz és együttműködjünk vele. Az már csak bónusz, hogy felér egy meditációval, hiszen muszáj a jelenben lenni közben.
A pilates nagyon jól megalapozza a különféle önismereti folyamatokat, hiszen megfelelően összeállított gyakorlatokkal - Anita ebben nagyon profi - megkeletkeznek azok a testi tapasztalások, amikre természetes módon ráépülhetnek az önismereti élmények.
Ha kedvet kaptál ehhez a különleges kombinációhoz, várunk Tihanyban. Augusztus 20-ig tudsz jelentkezni itt az oldalon üzenetben.

11/08/2026

„Ennyi pénzért én is beszélgetek veled!”

Nagyon sokszor ez a reakció, ha valaki megosztja a rokonaival, barátaival, hogy terápiába jár.

Én is rengetegszer hallok ilyen történeteket a klienseimtől, ezért úgy gondoltam, hogy érdemes egy bejegyzést szentelni annak, hogy mi a különbség egy empatikus – vagy nem is annyira empatikus – baráti beszélgetés és egy terápiás ülés között.

Mert igen: egy jó baráttal beszélgetni nagyon sokat adhat.
Lehet benne figyelem, szeretet, együttérzés, humor, megnyugtatás és akár nagyon fontos felismerések is.

De a terápia nem attól terápia, hogy két ember leül és beszélget.

A barátod elsősorban veled van.
A terapeuta pedig veled dolgozik.

A barátodnak saját története, érzései, tapasztalatai és véleménye van.
A terapeuta képzett arra, hogy a te történetedre, működésedre és kapcsolati mintázataidra figyeljen, és ne a saját történetével válaszoljon.

A barátod mondhatja:
„Én is jártam így, tudom, mit érzel.”

A terapeuta inkább azt próbálja megérteni:
„Mi történik benned most? Miért éppen így reagálsz? Honnan ismerős ez az érzés? Milyen mintázat rajzolódik ki?”

Egy baráti beszélgetésben teljesen természetes, hogy tanácsot kapsz:

„Én a helyedben szakítanék vele.”
„Ne foglalkozz vele!”
„Engedd el!”
„Próbáld meg másképp nézni!”

A terápiában viszont nem az a cél, hogy a terapeuta megmondja, mit kellene tenned.

Hanem hogy egyre jobban értsd:
te mit érzel, mire van szükséged, mi akadályoz, mitől félsz, milyen minták szerint működsz – és milyen lehetőségeid vannak.

És van még valami nagyon fontos különbség.

A terapeuta sem érzelmileg közömbös.

A terápiás kapcsolatban is kialakulhat melegség, szeretet, kötődés, lojalitás és mély emberi odafordulás. A kliens személye a terapeutának sem „mindegy”.

A különbség inkább abban van, hogy mit kezdünk ezekkel az érzésekkel, és mi a kapcsolat célja.

Egy baráti kapcsolat kölcsönös: figyelünk egymásra, megosztjuk egymással a saját történeteinket, hatunk egymásra, szükségünk van egymásra.

A terápiás kapcsolat középpontjában viszont a kliens szükségletei és fejlődése állnak. A terapeuta saját érzései, reakciói és személyes szükségletei nem válnak a kapcsolat tárgyává olyan módon, ahogyan egy barátságban természetesen jelen vannak.

A terapeuta lehet együttérző, meleg, szeretetteljes és mélyen elkötelezett a kliens mellett – miközben nem válik a kliens barátjává, és nem a saját szükségleteinek kielégítésére használja a kapcsolatot.

Talán éppen ez az egyik legfontosabb különbség:

A terápiás kapcsolatban lehet szeretet, de a szeretet nem a kapcsolat célja. A kliens biztonsága, önismerete és változása az.

És ezért a terapeuta nem egyszerűen „valaki, aki meghallgat”.

Hanem egy olyan szakember, aki a kapcsolatot is a terápiás munka részeként használja: figyeli, érti és megfelelően keretezi mindazt, ami két ember között történik.

A terapeuta figyeli azt is, ami a kimondott szavak mögött történik.
A visszatérő témákat.
Az elkerüléseket.
Az ellentmondásokat.
A kapcsolati mintázatokat.
Azt, ahogyan saját magadról beszélsz.
És idővel azt is, hogyan változik mindez.

Nem egyszerűen arra emlékszik, hogy mi történt veled, hanem arra is figyel, hogy hogyan működsz te abban, ami történik veled.

És talán az egyik legfontosabb különbség:

A barátodnak nem feladata, hogy tükröt tartson akkor is, amikor abban valami kellemetlent látsz.

Egy jó barát természetesen megteheti ezt is.
De a barátság alapja a kölcsönösség.

A terápiában viszont létrejön egy olyan biztonságos, szakmai keret, ahol nem kell viszonoznod a figyelmet, nem kell vigasztalnod a másikat, nem kell alkalmazkodnod hozzá, és nem kell attól tartanod, hogy amit elmondasz, megváltoztatja a kapcsolatotokat.

Ezért a terápia nem egy „drága beszélgetés”.

A beszélgetés a módszer.
A terápiás munka ennél jóval több.

És persze nem kell választani a kettő között.

Szükségünk van barátokra, akik velünk nevetnek, meghallgatnak, átölelnek, mellettünk állnak.

És vannak élethelyzetek, amikor szükségünk van valakire, aki nemcsak mellettünk van, hanem segít abban is, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz.

Ez a két kapcsolat nem ugyanazt a szerepet tölti be.

És éppen ezért egyik sem lesz kevesebb attól, hogy a másik létezik.

11/08/2026

Nagyon fontos számunkra az a téma, amit szeretnénk kibontani és feldolgozni a női elvonulásunkon Tihanyban. Készítettünk hát egy blogbejegyzést, amiben részletesen írunk arról, hogy mit jelent számunkra a Belső szüret.
Ha úgy érzed, hogy szívesen velünk tartanál, augusztus 20-ig tudsz jelentkezni itt az oldalon üzenetben.
Mi már nagyon készülünk!

A menopauza nem valaminek a vége, hanem egy új minőség kezdete. Mozgással, jó étkezéssel és lélekápolással életed csodálatos időszaka lesz.

07/08/2026

03/08/2026

A valódi válságok nemcsak az infrastruktúrát teszik próbára. Az emberségünket is.

Az elmúlt napok energiabiztonsággal kapcsolatos történései sokakban keltenek bizonytalanságot, szorongást vagy dühöt. Ezek teljesen természetes reakciók. A kérdés azonban nemcsak az, hogy mi történik körülöttünk, hanem az is, hogy mi történik bennünk.

Pszichológusként ilyenkor nem elsősorban az érdekel, hogy ki mit gondol a kialakult helyzetről. Sokkal inkább az, hogy mit hoz elő belőlünk egy ilyen közös krízis.

A válságok egyik pszichológiai sajátossága, hogy könnyen két véglet felé sodornak bennünket. Az egyik, hogy kizárólag másoktól várjuk a megoldást. A másik, hogy csak a saját túlélésünkre koncentrálunk, és megfeledkezünk arról, hogy egy közösség részei vagyunk.

Pedig a kettő nem zárja ki egymást.

A társadalmi felelősségvállalás az egyéni felelősséggel kezdődik.

Azzal, hogy tudatosan bánunk az erőforrásainkkal. Hogy megkérdezzük magunktól: „Én mit tehetek azért, hogy egy kicsit könnyebb legyen másoknak is?” Hogy odafigyelünk a környezetünkre, segítünk, ahol tudunk, és nemcsak a jogainkra, hanem a felelősségünkre is emlékezünk.

A fejlődéslélektan szerint az érett személyiség egyik fontos ismérve a késleltetett jutalmazás képessége: hogy képesek vagyunk lemondani egy rövid távú egyéni előnyről egy hosszabb távú, nagyobb érték érdekében. Ez nem önfeladás. Éppen ellenkezőleg: annak felismerése, hogy a saját jóllétünk elválaszthatatlan attól a közösségtől, amelyben élünk.

Az ember evolúciós sikere nem elsősorban a fizikai erejének vagy az intelligenciájának, hanem rendkívüli együttműködési képességének köszönhető. Őseink azért tudtak fennmaradni, mert képesek voltak megosztani az erőforrásaikat, vigyázni egymásra, közös szabályokat alkotni, és olykor a rövid távú egyéni érdek helyett a közösség hosszú távú fennmaradását szolgáló döntéseket hozni.

A klíma- és energiaválságok korában egyre gyakrabban kerülünk olyan helyzetekbe, amelyek ezt a képességünket teszik próbára. Képesek vagyunk-e lemondani valamennyit a pillanatnyi kényelmünkből azért, hogy hosszabb távon egy biztonságosabb, élhetőbb közösséget építsünk?

A pszichológiai kutatások szerint a cselekvés az egyik legerősebb ellenszere a tehetetlenség érzésének. Még az apró lépések is visszaadják azt az élményt, hogy van hatásunk a világra.

Nem tudunk mindent megoldani. De azt mindannyian eldönthetjük, hogy a bizonytalanság idején a félelmet vagy a bizalmat, a közönyt vagy az együttműködést erősítjük magunk körül.

Mert a válságok nemcsak azt mutatják meg, milyen állapotban van egy ország. Azt is, hogy milyen emberek vagyunk egymás számára.

01/08/2026

"Amikor a séma keres bennünk társat magának, akkor általában nem arra találunk rá, aki a legjobb választás lenne számunkra, hanem arra, aki ismerős. Olyan kapcsolatokba lépünk bele, amelyekben újraélhetjük a múltat, abban a reményben, hogy talán most másként végződik. Többnyire azonban nem így történik. Amíg ugyanaz a régi, sérült rész vezet bennünket, a történet vége is ugyanaz lesz. Amit igazán szeretnénk, gyakran nem az, ami vonz minket – ami pedig vonzónak tűnik, ritkán vezet gyógyuláshoz.

Amikor azonban felismerjük, mi irányítja a döntéseinket, lassan elkezdhetünk másként nézni az emberekre. Talán egyre kevésbé lesz izgalmas az érzelmileg elérhetetlen vagy bántalmazó partner, és már nem hat vonzónak az sem, aki tökéletesnek tűnik, ám megközelíthetetlen. Helyette feltűnhet valaki, aki korábban is kedvesnek tűnt, de hiányzott belőle az a bizonyos szikra. Ez az a pont, ahol először érezzük meg, hogy talán most nem a múlt dönt helyettünk – és lehet, hogy ez lesz az első jó választásunk.

De honnan tudhatjuk, hogy ebben a helyzetben valóban jól választunk? Hogy egy gyógyulást támogató kapcsolat felé tartunk, és nem megint egy alulválasztásba csúszunk bele? Hiszen első pillantásra mindkettő kevésbé izgalmasnak, kevésbé „szikrázónak” tűnhet a megszokotthoz képest. A különbség nem mindig azonnal érzékelhető, inkább finom jelekből rajzolódik ki. A következő néhány kérdés segíthet abban, hogy tisztábban lássunk:

- Az, hogy valaki 'nem annyira izgalmas', netán 'unalmas' számunkra, valódi érdektelenséget jelent, vagy azt, hogy hiányzik belőle valami, amihez korábban hozzászoktunk? Ez lehet az elérhetetlenség izgalma, a szokásos 'küzdeni kell érte' érzés, a szerelemmel együtt járó feszültség, a dráma és a kibékülések hullámvasútja vagy éppen a folyamatos bizonyítási kényszer.
- A döntéseink mögött inkább egy számunkra fontos szükséglet húzódik meg, így például a biztonság keresése ('legalább nem bánt', 'kiszámítható'), a szeretet vagy a kapcsolat stabilitása iránti vágy ('talán ő nem hagy el', 'számára értékes vagyok'), vagy valódi kíváncsiságot is felfedezünk magunkban a másik személy iránt?
- Ha elképzeljük magunkat ebben a kapcsolatban egy-két év múlva, inkább azt érezzük, hogy jó benne élni, benne van az öröm, a fejlődés, a meghittség lehetősége – vagy inkább azt, hogy folyamatosan engedünk, lemondunk, és a közös jövőt egy nagy kompromisszumnak látjuk?"
(Dr. Szabó-Bartha Anett: Elfáradtunk - A párkapcsolati kiégéstől a visszatalálásig)

31/07/2026

„Nagyon jól érti az embereket… de ettől még nem biztos, hogy együtt is érez velük.”

Amikor empátiáról beszélünk, hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, mintha egyetlen képesség lenne. Pedig legalább két különböző formáját érdemes megkülönböztetni.

A kognitív empátia azt jelenti, hogy képes vagyok megérteni, mit élhet át a másik. Felismerem a gondolatait, érzéseit, motivációit. Olyan, mintha "bele tudnék helyezkedni a fejébe".

A meleg (érzelmi) empátia ennél egy lépéssel tovább megy. Ilyenkor nemcsak értem a másik érzéseit, hanem érzelmileg is kapcsolódom hozzájuk. Megérint a fájdalma, örülök az örömének, együttérzés ébred bennem.

A kettő nem mindig jár együtt.

Van, aki kiválóan olvas az emberekben, mégsem hatják meg különösebben mások érzései. Ez a magas kognitív empátia alacsony érzelmi empátiával párosulhat. Az ilyen emberek gyakran nagyon jók a meggyőzésben vagy a manipulációban is, hiszen pontosan tudják, mire hogyan reagál a másik.

Mások viszont mélyen együtt éreznek másokkal, de nehezebben értik meg, mi zajlik a másik fejében. Ők könnyen átveszik mások érzelmeit, mégsem mindig tudják pontosan értelmezni a helyzetet.

Az egészséges kapcsolatokban mindkét empátia fontos:
– a kognitív empátia segít megérteni,
– a meleg empátia segít kapcsolódni.

Talán ezért érezzük igazán biztonságban magunkat azok mellett, akik nemcsak pontosan értenek bennünket, hanem azt is érezzük, hogy valóban velünk vannak.

Te találkoztál már olyan emberrel, aki nagyon jól "olvasott" másokban, mégis hiányzott belőle az együttérzés?