04/09/2026
Könyvek között nőttem fel, azt hittem, könnyű lesz nekem írni és olvasni.
Azt hittem, tudok is már írni, amikor iskolába kerültem. Nagyon szerettem ugyanis rajzolni, és nagyon sokszor rajzoltam le a Karl May regények ihlette vadnyugati indián fantázia-kalandjaim hősét, Árpit. Apám nevezte őt el, amikor kértem, hogy mondjon nekem egy igazi jó indián nevet. Hittem neki, és csak évekkel később jöttem rá, hogy tréfált. Kérésemre apám le is írta nekem a nevét: ÁRPI, csupa nagybetűvel. Ezt aztán minden rajzomra odaírtam. Vagyis inkább oda véstem, mert ökölbe szorítottam a kariókát (így hívtuk Erdélyben a filctollat), valahogy úgy, ahogy Árpi fogta a bowie kését, amivel nekiugrott a grizzly medvének, az volt a legnehezebb az egész rajzolásban, azokat a betűket a papírba vésni valahogy. De azért mindig sikerült, ott állt a rajzon Árpi, a nevével együtt, teljes harci díszben.
Amikor aztán iskolába kerültem, gyorsan kiderült, hogy az írás, az bizony nehezebb, mint az elképzelt grizzlyvadászat, marokra fogott tollal gyilkoltam, pacáztam, lyukasztottam a papírt. Olvasni még annál is nehezebb volt, a betűket külön-külön még láttam, de szavakká sehogy se tudtak összeállni, és a kis, papírból kivágott szótag-kártyák, amikből előbb szavakat, aztán mondatokat kellett volna összerakni, végképp sehogy se akartak megnyílni előttem.
Pedig én nagyon akartam olvasni. Már csak azért is, mert anya hiába olvasott fel nekem hosszú órákon át, valahogy mindig a legizgalmasabb részeknél maradtak abba a kalandok.
Az iskolában azért olvastam, úgy, ahogy a többiek: ujjal követtem a sorokat, hangosan szótagoltam, és az állam alá tettem a tenyerem, mert azt tanultam, hogy amikor hozzáér az állam a kezemhez, akkor van vége a szótagnak – de igazából ez nem volt valódi olvasás, mert hallás után meg bírtam jegyezni az egész olvasmányt, tudtam fejből az egészet, néztem a betűket és mondtam, amit kell, éppen csak látni nem láttam őket rendesen, valahogy szétcsúsztak, mintha még mindig a szótagkártyákat láttam volna.
Nagyon nehéz volt, igazi grizzlyvadászat. Sokáig azt hittem, mindenkinek ugyanolyan nehéz olvasni, mint énnekem, és küzdöttem, ahogy csak az erőmből tellett. Nagyon akartam már végre olvasni magamnak.
Egyszer aztán csoda történt. Egyik este anya annyira belefáradt a Hajnal Badányban című Fekete István regénybe, hogy kifordult a kezéből a könyv, de én mindenáron tudni akartam, hogy mi lesz a vízimalom garatjába, a búza alá rejtett sebesült betyár sorsa, és mikor anya kiment, felkapcsoltam a kisvillanyt, kinyitottam a könyvjelzőnél a kötetet, és néztem és néztem és néztem a sorokat, és aztán egyszerre csak tudtam, hogy mi áll a lapon: a betyár egy szalmaszálon át lélegzett, a malom őrölt, de lassan, így aztán nem folyt le róla a búza. Tudtam olvasni. A szavak a fejembe ugrottak a lapról, de nem betűnként, hanem egyben, sőt, néha nem is szavakként, hanem félsoronként egymásba tapadva. Olvastam és olvastam és olvastam, és addig nem aludtam el, amíg vége nem lett a könyvnek.
Máig nem tudom, mi történt akkor, de onnan kezdve, ha nyomtatott szöveget láttam, beleugrottak a fejembe a sorok. Faltam a könyveket, még sokkal gyorsabban, mint a többiek.
Szerencsém volt, nem derült ki, hogy azelőtt csak fejből olvastam. Szerencsém volt, mert könyvek között élve otthon addig próbálkozhattam, amíg valahogy mégiscsak sikerült a lehetetlen.
Sokkal később értettem meg, hogy ez nem mindenkivel ugyanígy történt, és később, amikor megtaláltam az ÁRPI rajzokat, meglepve vettem észre, hogy hol azt írtam, hogy ÁRI, hol azt, hogy ÁPI, és sokszor megfordult a P is, és az R is.
Majdnem biztos, hogy diszlexiás voltam. Hogy pontosan hogyan és mennyire, azt már nem lehet kideríteni, de sokszor gondolok arra, hogy milyen szerencsém volt, hogy túl tudtam jutni rajta, mert máig emlékszem a kínlódó szédülésre, amit próbálkozás közben éreztem. Mi lett volna, ha nem sikerül? Kibuktam volna az iskolából, úgy éreztem volna, mindennek vége.
Lehetett volna könnyebb vajon? Ott és akkor nem nagyon, mert senki sem ismerte az ilyenfajta nehézségeket.
Ma is nagyon sok gyerek viaskodik az olvasás leküzdhetetlen grizzlymedvéjével. Éppen olyan rettenetesen és rettegve küzdenek, mint ahogy annak idején nekem kellett, kétségbeesetten markolják a tollat, reménytelenül nézik a papírt.
Pedig ez ma már egyáltalán nem szükségszerű. Ismerjük ezeket a nehézségeket, a maguk sokféle formájában és sokféle okával, és ha időben észrevesszük, hogy a gyereknek nehéz olvasni, akkor tudunk segíteni. Az olvasási nehézségek mára már jól diagnosztizálhatóak, és léteznek személyre szabott, hatékony módszerek a leküzdésükre.
De ehhez figyelem kell, megértő odafordulás, szakértő tudás, jó szándék, tapasztalat. Megfelelő mennyiségű szakember és eszköz, hogy mindenkinek időben lehessen segíteni, hogy egyetlen gyereknek se kelljen azt éreznie, hogy magára hagyták ebben a mélyen reménytelennek tűnő, kínlódó küzdelemben.
Különösen fontos ez a mai, figyelmünket szerteszét szabdaló világban. Az odafigyelő, értő olvasás a legjobb összpontosító gyakorlat. Nagyon fontos, hogy előbb-utóbb minden gyerek megérezhesse az örömét: azok is, akinek játék az olvasás, és azok is, akiknek grizzlyvadászat.
(Az Árpis rajzaim sajnos elvesztek, abból az időből csak ez a vitéz-ruhás kacsa maradt fent. Szerencsére neki nem adott apám nevet, így nem is kellett kínnal-keservvel rávéssem a betűket.)
