23/04/2026
A héten elindítottam új oldalamat, Történelem és pszichológia címmel. A nyitó írás itt található:
https://www.facebook.com/photo?fbid=122098824080602220&set=a.122098824488602220
Az új oldal célja, hogy a történelmi és a pszichológiai megközelítés ötvözésével új szempontokat adjon a bennünket és családunkat érintő történelmi és aktuális események feldolgozásához.
Történelem és pszichológia
Első ránézésre lehet, hogy távolinak tűnik ez a két tudományterület, de azt gondolom, hogy érdemes ezt egy kicsit közelebbről megnézni.
Ugye az első különbség az az lehet, hogy a történelem nagyobb léptékben gondolkodik: egyrészt többnyire egy adott, földrajzilag körülhatárolható területen történtekkel foglalkozik, másrészt meg a múlttal, olyan dolgokkal tehát, amelyeknél van távolság a jelen és a múlt között. A pszichológia pedig elsősorban az egyénre fókuszál (vannak itt is kivételek, például a gazdag szociálpszichológiai hagyomány), és ugyan – ha a pszichológia gyógyító szándékú ágazatát nézzük – sokszor az egyén múltjával is foglalkozik, de azért elsősorban mégiscsak jelen idejű a fókusza: az a célja, hogy az illető ember a jelenben jobban legyen, gyógyuljon.
Ezt a két tudományterületet megpróbálták már összekapcsolni: a szociálpszichológiában adta magát, hogy olyan témákat is vizsgáltak, amelyek a történelem során is fontosak, például az előítéletek kialakulását, vagy a hatalomnak való engedelmességet; amikor egy-egy történelmi személyiség életrajzára, motivációira kíváncsi a kutató, akkor is összekapcsolódik a kettő. A történeti pszichológia a két tudományterület határterülete. A gyakorlati pszichológiai munkában pedig a transzgenerációs szemlélet ma már szélesebb körben elfogadott: ekkor azt nézzük meg, hogy az illető egyén családjában, a felmenői között milyen történések, jellegzetes mintázatok azok, amelyek ma is hatnak az illetőre.
És innen már csak egy lépés az, ahogyan én szeretném összekapcsolni a történelmet, tehát a csoportos múltat az egyéni jelennel. Ha megnézzük a XX. század magyarországi történelmi eseményeit, azt láthatjuk, hogy azok az események, amikhez történelemórán dátumot szoktunk rendelni, és ami az akkori magyar és még inkább nemzetközi politikai események része vagy következménye volt, az azt átélő „egyszerű” emberek életére óriási hatást gyakorolhattak. Sokszor élet és halál kérdése volt egy-egy aktuálpolitikai történés.
Ezeknek a régen élt embereknek a leszármazottai vagyunk. Ezeknek a régen élt embereknek a leszármazottai alkotják – ha éppen Magyarországon élnek – Magyarországot. Ez egyébként nyilván mindenhol igaz, de nekünk a magyar történelemmel van ilyen szempontból dolgunk.
Azért van ezzel dolgunk, mert az aktuális közéleti-politikai (és természetesen gazdasági) történések adják azt a keretrendszert, amiben élünk, és a régi aktuális közéleti-politikai-gazdasági történések adták azt a keretrendszert, amiben őseink éltek. És az ő lehetőségeik, döntéseik, az, ahogy érezték magukat, hatnak ránk, a családunkban jellemző érzelmi légkör, jellegzetes megküzdési módok, titkok és elhallgatások által, de nemcsak így. Egy-egy család (és adott esetben egy-egy ország) érzelmi légköre hat a benne élők idegrendszerére és ezen keresztül az egészségére is; azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy Magyarországon nagyon magas például a szívkoszorúér-betegségben szenvedők száma: a szívkoszorúér-betegségek fontos kockázati tényezője a negatív érzelmek (szorongás, depresszió, harag, reménytelenség) magas szintje.
A magyarokról gyakran mondják, hogy pesszimisták: a pohár mindig félig üres, és valahogy könnyebben észrevesszük a negatívumokat, hibákat. Azt is sokan jellemzőnek tartják, hogy valahogy mindig másokat okulunk, a felelősségvállalás a saját életünkért nem erősségünk.
Ha ránézünk egy kicsit a magyar történelemre, és most ne menjünk túl messze, csak a XX. századra, akkor milyen eseményeket látunk? A század elején volt egy több szempontból addig példátlan háború (1914–1918), (előtte a „boldog békeidők”, csak hogy ne maradjon ki az első 14 év a XX. századból); ezt lezárta a trianoni békekötés (1920); közben a vörösterrornak és fehérterrornak nevezett események (1919–1921); aztán a Horthy-korszak (1920–1944), annak a végén egy újabb világháború (1939–1945), végén a nyilasok uralmával, aztán a felszabadulás (1945) és az azt követő három éves többpártrendszer (1945–1948), aztán a Rákosi-korszak (1948–1953), utána nem sokkal 1956, utána a Kádár-rendszer (1956–1989), aztán a rendszerváltás-rendszerváltozás (1989–1990), ezt követően egy többpárti parlamentáris berendezkedés (1990–2010), ami aztán a NER-be torkollott (2010–2026), aminek most lett vége, 2026. április 12-én, 9 nappal ezelőtt. Ez természetesen még nem történelmi távlat, de az már most világosan látszik, hogy az idei országgyűlési választás történelmi jelentőségű esemény.
Most el akartam arra kanyarodni, hogy ez mennyire nagyszerű, hogy – ha hosszabb távon is folytatódik, ami most elkezdődött, és most azt gondolom, hogy miért ne folytatódna, akkor – demokratikus és erőszakmentes módon sikerült megváltoztatni a magyarországi politikai színteret és ezzel az ország egész légkörét, és hogy – ha ez így marad, akkor – ez az első valaha sikeres forradalom a magyar történelemben, az első sikeres olyan esemény, amit saját erőből, saját tettek által ért el az ország lakossága, és egyébként ha ezt tudatosítjuk, akkor ezzel láthatjuk azt, hogy ha felelősséget vállalunk a saját sorsunkért, és cselekszünk, akkor az eredményes lehet. Élményszinten pedig az a felszabadult öröm, amit a választások estéjén az ünneplő tömegben levőknél láthattunk és sokan át is élték/éltük, és aminek az egyik legemlékezetesebb pillanata Hegedűs Zsolt tánca volt, fontos erőforrás lehet.
De most ennél jobban nem akarok erre elkanyarodni, hanem oda térek vissza, hogy a XX. század eseményeit csak így felsorolva is elég megterhelő elolvasni. Mert ez nem absztrakció. Emberek éltek és élnek Magyarországon, a most élő emberek ősei éltek ott az első és a második világháború alatt, a kettő közötti időszak lincselései, szegénysége és urizálása alatt, a numerus clausus és a zsidótörvények egyre fojtóbb világában, amelyek oda vezettek, hogy a magyar állampolgárok egy körülhatárolt csoportját a magyar állam törvényei alapján magyar állampolgárok tevékeny részvétele mellett megölték; a mi őseink élték át mindkét világháború után az elvesztett háború élményét, az első világháború után az új határok által szétszakított családokban, a megkérdőjeleződött identitás élményében a mi őseink voltak, aztán mintegy harminc évvel később a kitelepítések, kuláklista, osztályidegen elem világában a mi őseink tapasztalták meg újra, hogy egy tollvonással, egy rendelettel azt csinál velük a magyar állam, amit csak akar. És ez csak néhány példa. A helyzetet bonyolítja, hogy gyakran a sérelmet szenvedők és a sérelmet okozók ugyanúgy a magyar társadalom tagjai voltak: az is, akit meglincseltek vagy kisemmiztek, és az is, aki lincselt vagy lopott (ami úgy zajlott például, hogy a törvény betűjét betartva úgymond „megigényelte” más korábbi tulajdonát).
Folytassam még? 1956-ban azt mondták szintén a mi őseink, hogy elég az orosz befolyásból, az őket kiszolgáló kommunistákból, aztán két héten belül jött a szovjet hadsereg Kádár Jánossal, aki aztán nagyon sokáig jelen volt az ország vezetésében, és a forradalmat leverő Kádárból a gulyáskommunizmus vezetőjévé vált, Magyarország pedig a kelet-európai országok közül a legjobb életszínvonalú országgá, aztán mégis itt dőlt össze először a szovjet érdekszférára jellemző rendszer. Ezt követte húsz éven keresztül egy többpártrendszerű, demokratikus időszak, növekvő társadalmi különbségekkel és egy idő után polarizálódó politikával, ami aztán – és itt már a jelenkorhoz érkeztünk, tehát ez még nem történelmi távlat – a 2010-es demokratikus választásokon a Fidesz-KDNP kétharmados többségéhez vezetett, amit aztán arra használt fel Orbán Viktor vezetésével a többségben levő politikai erő, hogy az ország demokratikus intézményeit megszüntette, az alkotmányt és a választójogi törvényt átírta, ezzel nagyon megnehezítette azt, hogy demokratikus módon le lehessen őket váltani; az ország polgárait szétválasztotta a „nemzeti oldalra” és a „nemzeti oldal ellenfeleire”, a szabad és kritikus sajtót a rendszeren kívülre helyezte és propagandával, ráadásul valami eszméletlen alpári stílusú propagandával helyettesítette; az országba beáramló hihetetlen mennyiségű európai uniós pénzt ellopta, ezáltal a társadalom különböző rétegei közötti vagyoni egyenlőtlenséget megnövelte, ami virágnyelven azt jelenti, hogy a társadalom jelentős része szegénységben és kilátástalanságban él, míg a NER-elit vagyona elképzelhetetlen mértékű lett; mindezt abszolút erkölcstelen tettekkel tetézte (igen, a pedofil botrányokra és a gyermekvédelem visszásságaira gondolok); és sajnos ezekből a folyamatokból talán az egyetlen új elem az országba áramló hihetetlen mennyiségű EU-s pénz, a többinek mind volt előzménye a magyar történelemben. Annak is volt előzménye, hogy sokan elköltöztek az országból; van, aki a jobb gazdasági kilátások miatt, van, aki a személyesen is érzékelt jogfosztás miatt, és van, aki a kék plakátok által fémjelzett közéleti légkör miatt, vagy ezen és más okok valamilyen keveréke miatt.
Ha valaki mostanában kér segítséget pszichológustól, akkor az imént összefoglalt jelenkori események következményei valószínű, hogy előkerülnek a terápiás folyamatban, vagy nevezzük akárhogy a különböző végzettségű pszichológusok segítségével végzett munkát, hiszen nem minden pszichológus végez(het) pszichoterápiát. Valószínű, hogy előkerültek vagy az anyagi nehézségek, vagy szakmai nehézségek (merthogy a munkahelyeken újra megjelent a politika, ahogy az az 1990-es rendszervált(oz)ás előtt volt), vagy jogfosztással kapcsolatos kérdések (pl. az LMBTQ+-csoporthoz tartozók esetében), vagy „csak” a kilátástalanság, az egyhelyben toporgás érzése, a külföldön élő rokonok, barátok, a csak online látott gyerekek, unokák említése, a romló egészség és a nehezített egészségügyi ellátás kérdése, vagy a kék plakátok vagy a háború közelségével riogató plakátok által keltett szorongás, hogy csak néhányat említsek azok közül, amelyek megviselték az országban lakókat, és jelentősen csökkentették az életminőségüket.
Most, hogy – egyelőre úgy tűnik – az Orbán-rendszer kipukkant, mint Szauron szeme, amikor a hatalom gyűrűje elolvadt a Végzet-katlanban, a rendszer következményei még itt vannak. Az intézményes következményei a most megválasztott parlament és az új kormány döntései alapján tudnak majd megváltozni. A pszichés következmények feldolgozása is előttünk áll; most épp a veszteségek számbavétele és – ha valaki eljutott már odáig – meggyászolása zajlik, azt gondolom, hogy mindkét oldalon. Azért így fogalmazok, mert a NER rendszerében tényleg kettévált az ország lakossága, viszont én a NER mellett állókat is két csoportra bontanám. A NER-ben tevőlegesen részt vevők a választási vereséget dolgozzák fel, és a most várható elszámoltatásra készülnek fel, feltehetőleg nemcsak a bizonyítékok ledarálásával és a vagyonuk külföldre mentésével, hanem lelkileg is. Azok, akik elhitték, amit a propagandában hallottak, most nagyon sérülékeny időszakban vannak: a szorongásszintjük nagyon magas lehet, hiszen például félhetnek attól, hogy háború lesz; vagy ha nem ennyire súlyos a helyzet, akkor sem tudják, hogy mit várhatnak a számukra ismeretlen, de a propaganda által előre patás ördögként leírt új politikai erőtől. Ha van ilyen családtagod, ismerősöd, akkor vigyázz rá. Akik pedig a NER ellen szavaztak, az öröm és felszabadultság mellett most összegezhetik a veszteségeket, amelyek ebben a 16-20 évben érték őket.
Azt gondolom, hogy ezt a szembesülést érdemes megtennünk, hogy ne vigyük tovább magunkban; érdemes most összegezni, mit is jelentett a számunkra az, hogy az elmúlt 16 évünket ebben a rendszerben éltük. Most még friss az élmény, így nyilván egyrészt jobban emlékszünk a részletekre (vagy azok egy részére) is, másrészt pedig nyilván nincs nagy távolság az eseményektől, de ha a szembesülést megtesszük, akkor ezzel segítjük azt, hogy jobban rálássunk, mi is történt velünk. És utána már ez a feldolgozottabb élmény lehet a következő életszakaszunk kiindulópontja.
És ha ezt a korábbi történelmi fordulópontokkal nem tettük meg – azt gondolom, hogy sokan nem tettük ezt meg –, akkor érdemes azokkal kapcsolatban is leltárt készíteni. Vagy azzal kapcsolatban, hogy a saját életünket hogy érintette az 1990-es rendszervált(oz)ás és a korábbi most már történelminek számító folyamatok és változások, vagy azzal kapcsolatban, hogy a felmenőinket, családunkat hogy érintették ezek az események, hogyan éltük és hogyan élték meg a történelmi eseményeket.
Ehhez kíván segítséget adni ez az oldal.
*
Az írás Berkes Tímea szellemi terméke; ha szeretnéd mással is megismertetni az írást, akkor kérlek, megosztással erről az oldalról tedd ezt meg. Köszönöm.
A kép forrása: Euronews magyarul Facebook-oldala.
