26/08/2026
VAJON HÁNY OLYAN FELTÉTELEZÉSÜNK VAN SAJÁT MAGUNRÓL, AMI (MÁR) NEM IGAZ?
Mióta megszületett a Kisfiam, sokat küzdök a testemmel.
Pedig a várandósságom előtt öt éven át készültem arra, hogy mire családot alapítunk, a testem a lehető legjobb formában legyen.
Jógáztam.
Egészségesen ettem.
Meditáltam.
Heti 8–10 csoportos órát tartottam, mellette magánórákat, női önismereti folyamatokat, egyéni beszélgetéseket.
Szerettem a folyamatos mozgást. A jövést-menést. Azt az érzést, hogy csinálom a dolgokat.
Aztán várandós lettem.
És egyszer csak minden megváltozott.
A terhességem első 16 hetében görcsölt a hasam, és nekem egyetlen dolog segített igazán: a séta.
Volt, hogy egy pohár víz után, pizsamára húzott kabátban és sapkában csak róttam a köreimet.
És közben valami egészen különös történt.
Elkezdtem látni a világot.
Emlékszem, egyszer percekig álltam egy buszmegálló mellett, és egy fa ágán ülő rigót figyeltem.
És azon gondolkodtam:
ezt most tulajdonképpen ki figyeli? Én vagy a baba? :D
A testem pedig elkezdett diktálni.
Kilenc hónapon át szinte mezítláb jártam, mert csak úgy volt kényelmes.
Bő ruhákat vettem fel.
És megettem olyan dolgokat is, amiket korábban elképzelhetetlennek tartottam.
Gyrost. Bundás kenyeret. Fánkot. Narancslevet. Tonhalat. Málnát. Nutellát.
Én, aki korábban glutén- és cukormentesen étkeztem, és vegán voltam.
Hallgattam a testemre.
És közben makkegészséges voltam, semmi korábbi egészségügyi panasz, ami annó az életmódváltáshoz vezetett.
A kapcsolatunk megváltozott.
A testem addig is jó barátom volt, de valahogy mélyebb lett köztünk a kapcsolat.
Elkezdtem hallgatni rá.
És a várandósságom vége felé voltak pillanatok, amikor először igazán szépnek láttam magam.
Aztán megszületett a Kisfiam.
És mintha valaki elvágott volna egy láthatatlan zsinórt a lelkem és a testem között.
A szülés utáni depresszióban pedig még messzebbre kerültem önmagamtól.
Megváltozott az érzékelésem.
A tempóm.
Az egész működésem.
Azóta majdnem három év telt el.
És én fokozatosan újra beköltözöm a testembe.
Újra lakom.
Újra felfedezem.
És egyre többször kapom magam azon, hogy kérdezgetem:
Mi ez az új test?
Mi működik neki most?
Mire van szüksége?
Furcsa tapasztalás úgy nézni a testedre, mint egy különálló lényre.
Mint egy földönkívüli által legyártott burkot, ami a lelkedet és elmédet viszi, szállítja, koordinálja itt a földi síkon és általa tapasztalsz.
Amivel érzed a hangulatot, ha belépsz valahova. Amivel érzékeled a másik ember ítéletét, gondolatát rajtad.
Mint egy komplex érzékszervre.
Nemcsak látásra.
Nemcsak hallásra.
Hanem egy egész testre, amivel érzékeled a világot.
Amivel azt is tudod, ha valami nincs rendben.
A tested először suttog.
Aztán szól.
Aztán üvölt.
És ha akkor sem figyelsz, egyszer csak jelez egy betegséggel, egy eséssel, egy töréssel: eddig és ne tovább. Én is itt vagyok.
És közben vajon hányan vagyunk, akik mindenki másról gondoskodunk, csak éppen a saját testünkről feledkezünk meg?
Én az utóbbi időben arra tettem kísérletet, hogy másképp legyen.
Nem tökéletesen.
Nem egyedül.
Segítséget kértem.
És kaptam is.
És ma már azt gondolom, hogy vannak utak, amelyeket nem feltétlenül kell egyedül végigjárnunk.
* * *
Az utóbbi hetekben, hónapokban egyre erősebben éreztem, hogy valami feszül bennem.
Ismered azt a hangot, mielőtt a víz kifut az edényből, és a fazék teteje szinte pattog a fazékon?
Na. Itt jártam/járok én.
Még nem futott ki.
De már nagyon közel volt.
És ma reggel sikerült levennem a fedelet.
"Én világ életemben éjjeli bagoly voltam. Az éj csendjében tudtam alkotni, gondolkodni, magamban lenni." – gondolta Iza 35 éven át.
Aztán néhány hónapja újra és újra felbukkant bennem egy gondolat:
Lehet, hogy én szeretem a hajnalt?
Azt a néhány percet, amikor még mindenki alszik, de a világ már ébredezik?
A csípős hideget, amit először én érzékelhetek meg.
A csendet, ami csak én hallgathatok?
***
Néha sikerült a családom előtt felkelnem.
És olyankor olyan érzésem volt, mintha kaptam volna egy saját napot.
De mindig volt bennem egy hang:
Te nem ilyen vagy.
Te éjjeli bagoly vagy.
Te nem bírod ezt.
Te nem tudsz reggeli mozgás előtt evés nélkül lenni.
Te össze fogsz esni.
Ma reggel pedig...
rácáfoltam.
Tegnap este elhatároztam, hogy felkelek hajnalban.
Nem volt edzésterv.
Nem volt bevásárlólista.
Nem volt produktivitási projekt.
Csak egy szándék:
felkelek.
Nem toltam túl elvárásokkal, irreális lóugrásokkal.
Megszólalt az óra.
Az elmém bekapcsolt.
És maradt a megkövetelés.
Felkeltem.
Ittam egy pohár vizet.
És a testem szinte ujjongott:
Végre!
Felültem a biciklire.
Én, akit egyébként majd' harmincéves korában a férje tanított meg erre. Én aki azelőtt azt hittem, soha a büdös életben nem fogok biciklizni.
És tekertem.
A testem pedig elvitt valahová.
A domboldalhoz.
Az erdő mellé.
Megnézni a napfelkeltét.
A férjem szennyesből kikapott melegítőnadrágjában.
Egy piros ünnepi pulcsiban.
Napszemüvegben.
Mert előző nap egy szeparációs szorongással küzdő kisgyereket támogattam, és végül sminkben borultam be az ágyba.
És tudod mit?
Leszartam.
Nem voltam csinos.
Nem voltam felkészülve.
Nem volt tökéletes.
Csak mentem.
Mert a testem hívott.
És én végre meghallottam.
***
És talán ez volt ma reggel a legnagyobb felismerés.
Nem az, hogy felkeltem hajnalban.
Hanem az, hogy rácáfoltam egy történetre, amit 35 éve mesélek magamról.
Hogy én ilyen vagyok.
Hogy én ezt nem szeretem.
Hogy én erre nem vagyok képes.
Hogy nekem így kell működnöm.
Hány ilyen mondatot hordozunk magunkról?
Hány olyan tulajdonságot, szerepet, működést, amit egyszer valamikor igaznak hittünk...
és azóta sem néztük meg újra?
Lehet, hogy már nem igaz.
Lehet, hogy a tested már mást tud.
Lehet, hogy a lelked már mást akar.
Lehet, hogy valami benned már rég megváltozott.
Csak még nem vetted észre.
Talán ezért is érzem mostanában ennyire fontosnak a saját ritmus megtalálását.
Nem azt, amit megtanultam magamról.
Nem azt, amit mások várnak tőlem.
Hanem azt, ami most igaz.
És ehhez nekem most a testem mutat utat.
Köszönöm, Testem.
Hogy ennyi idő után is hívsz.
Hogy akkor is szólsz, amikor nem figyelek.
Hogy újra és újra megmutatod:
nem biztos, hogy az vagyok, akinek eddig hittem magam.
És talán ez nem baj.
Talán ez maga az élet.
Újra megismerni magunkat.
Újra beköltözni önmagunkba.
És időről időre megkérdezni:
Ki vagyok most?
🤍
És szeretnék köszönetet mondani Gyöngyinek is, akihez az utóbbi időben segítségért fordultam.
Egy augusztusi hanganyaga most valamit nagyon mélyen megmozdított bennem, és a májusi családállításom hullámai is még mindig dolgoznak bennem.
Talán ez a mai reggel is ezeknek a hullámoknak a része.
Egy kis partra érkezés.
Köszönöm, hogy segítettél ezt megélni. 🤍
Ha úgy érzed, neked is jól jönne egy ilyen megtartó tér, szívből ajánlom őt. Egyéniben, családállításban – ahogy neked most igaz.
Szeretet Kuckó
https://szeretetkucko.hu/
Gyöngyi Mráv Kaiser
és ide hívom a két unokatesómat is, akiknek ezt az írást ajánlom:
Julianna Horváth Nikolett Horváth
