19/08/2026
„A szolgálatnál nemesebb dolog nincsen” 🩺
Interjú Dr. Horváth Imrével, az Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztály részlegvezető főorvosával; azzal a szakemberrel, akit ritkán látni a címlapokon, pedig 35 éve magas szintű szaktudásával támogatja intézményünkben a műtétek biztonságos elvégzését.
Folytatjuk sorozatunkat, amelyben azokat a kollégáinkat mutatjuk be, akik nem a reflektorfényben élik a mindennapjaikat, ám évtizedek óta csendes szerénységgel és kiemelkedő szakmai tudással viszik a hátukon a kórházat.
❓ – Harmincöt év hatalmas idő. Ennek ellenére Ön ritkán szerepel a nyilvánosság előtt. Ez a szakma sajátossága?
– Abszolút. Az aneszteziológia alapvetően egy kiszolgáló szakma, régen úgy is hívták: aneszteziológiai szolgálat. A mai fiatalok közül sokan nem szeretik ezt a kifejezést, pedig a szolgálatnál nemesebb dolog nincs. Lehetővé tenni másoknak, hogy nagy dolgokat műveljenek a páciensekért, miközben mi gondoskodunk a biztonságukról. Ez a mi szakmánk lényege.
❓ – Mindig is erre a pályára készült?
– Ez lenne a szép verzió, de nem így van (nevet). Én eredetileg pulmonológus szerettem volna lenni, de épp nem volt felvétel, aneszteziológusból viszont hiány volt. Így kerültem ide, ahogy a kollégáim 70 százaléka. Ma már persze pulmonológushiány van, de most már maradok! De hogy teljesen őszinte legyek: fiatalon az is motivált, hogy a hatéves orvosi egyetemre nem kellett előfelvételire bevonulni katonának!
Az orvosi hivatás egyébként jelen van a családban: nagyapám, keresztapám is orvos volt, a feleségem szemészorvos, két gyermekünk pedig már a harmadik generációt képviseli a pályán. A nagyfiunk végzett szakorvos, a legkisebb pedig most harmadéves, épp a II. Belgyógyászaton van szakmai gyakorlaton.
❓ – Hogyan kell elképzelni az Önök mindennapjait? Van egyáltalán „átlagos” nap?
– Nálunk havi forgórendszer van: egyszer a műtőkben, máskor az intenzív osztályon vagy az aneszteziológiai ambulancián dolgozunk. Az én munkám egyik legfontosabb része a beosztás elkészítése, ami egy komoly logisztikai sakkjátszma. Így már hetekkel előre meg tudom mondani, hogy szeptember elsején ki melyik műtőben szolgál, vagy ki lesz az intenzíven.
A napunk egy közös reggeli megbeszéléssel indul. Végigvesszük az intenzíves betegeket, majd átbeszéljük a műtétre váró pácienseket, a lehetséges problémákat és a választandó technikát. Utána mindenki szétszéled, mint a kerekasztal lovagjai, és teszi a dolgát a saját műtőjében. A műtéti program után pedig meglátogatjuk a másnapi betegeket, hogy felkészítsük őket is a műtétre.
Viccesen az aneszteziológust úgy szoktam jellemezni a fiataloknak, mint egyfajta 'Mekk Eleket': mindenhez kell egy kicsit értenünk a pszichiátriától a traumatológiáig, de egyikben sem mélyülünk el, kivéve persze saját szakirányunkat. Tudnunk kell, melyik műtéti típushoz milyen aneszteziológiai módszer való. És persze az intenzív, ami egy speciális belgyógyászati tevékenység.
❓ – Ennyiféle feladat mellett van egyáltalán állandó csapat, akikkel folyamatosan együtt dolgozik?
– A mi munkánk egy folyamatosan alakuló, mozgásban lévő szervezet, olyanok vagyunk, mint az amőba. A forgórendszer miatt az egyik nap az intenzíven vagyok, másnap szabadnapos, a harmadik nap az aneszteziológiai ambulancián dolgozom, a negyediken bemegyek a műtőmbe, utána megint ügyelet következik. Az intenzív osztályon is van persze egy állandó mag, de az aznapi és a másnapi ügyeletesek folyamatosan cserélődnek. Ez a munka az állandó alkalmazkodásról és a rugalmasságról szól.
❓ – Mi jelenti a legnagyobb szakmai kihívást ebben a munkában?
– Két nagy hibát követhetünk el: engedünk műtétre egy olyan beteget, akit nem szabadna, vagy nem engedünk valakit, akit meg kellene operálni. Bár egyszerűnek tűnik, a megfelelő szakmai ismeretek mellett ehhez hatalmas tapasztalat kell.
Az intenzív terápián pedig az a legnehezebb döntés, hogy kinél hatékony az ellátás. Aki évtizedek alatt fokozatosan felélte a tartalékait, azon sajnos az intenzíves módszerekkel már nem tudunk tartósan segíteni. Ilyenkor a halálhoz vezető természetes folyamatot megnyújtani csak fájdalmat okozna a betegnek és a hozzátartozónak. A hirtelen állapotromlással érkezőknél viszont óriási győzelmeket lehet aratni. Életről és halálról döntünk, ez komoly felelősség.
❓ – Milyen a kapcsolata a mai fiatal orvosgenerációval?
– Mások, mint mi voltunk, de szakmailag rettenetesen jól felkészültek. Régen a fiatalok védték az öregeket, most nekünk kell védenünk a fiatalokat. Náluk az már nem érv, hogy én öregebb vagyok – szakmailag és emberileg is folyamatosan hitelesnek kell maradni előttük. És ez így is van jól.
❓ – A sok stressz és felelősség mellett miben találja meg a nyugalmat, hogy kapcsolódik ki?
– A természetben. Harminckét évvel ezelőtt vettem egy kis területet Kemendolláron, ahol van egy forrás és egy kis patak. Ott, mondhatni, a „nagyfőnökkel”, a Jóistennel együtt próbáljuk szépíteni a tájat. A hegy, az erdő és a víz jelentik számomra a tökéletes kikapcsolódást.
❓ – Zárásként, mit üzenne a betegeknek aneszteziológusként?
– Sokan vagy túlméretezik, vagy elbagatellizálják a szerepünket. Az aneszteziológus a „cerberus”, aki ott áll a műtő kapujában. Ha azt mondjuk, hogy egy műtétet el kell halasztani például a vérnyomás vagy a vércukor beállítása miatt, azt nem bosszantásból tesszük. Azt szeretnénk, hogy a beteg a lehető legjobb állapotban, saját csúcsformájában kerüljön a műtőasztalra. Hiszen „nem ellenük aggódunk, hanem értük”.
