04/09/2026
Nem, nem kell mindig erősnek lenned.
Lehet, hogy régóta te vagy az, aki tartja magát.
Aki megoldja, elintézi, továbbmegy, nem panaszkodik sokat. Aki akkor is mosolyog, amikor belül már nagyon fáradt. Aki másokat nyugtat, miközben neki is jólesne, ha valaki megkérdezné: „És te hogy vagy igazán?”
Talán annyiszor hallottad, hogy erős vagy, hogy lassan szereppé vált.
Mindenki számít rád. Mindenki megszokta, hogy kibírod. Te pedig közben néha már azt sem tudod, hol van az a pont, ahol végre letehetnéd a hátizsákot a hátadról, amiben egyre csak gyűlnek a tennivalók, mint a kövek. Már bevág a pántja és bár még viszed magaddal: fáj.
Eddig nem omlottál össze. Mentél tovább akkor is, amikor fájt. Nem mutattad, mennyire nehéz.
De van egy pillanat, amikor folyton erősnek lenni már magányossá tesz.
Mert ha mindig tartod magad, mások talán észre sem veszik, hogy neked is szükséged lenne tartásra. Ha mindig bírod, senki nem látja, mennyi erőbe kerül. Ha mindig csendben megoldod, belül egyre kevesebb hely marad annak, ami fáj.
Lehet sírni. Lehet elfáradni. Lehet azt mondani: „Most ez sok.”�Lehet segítséget kérni akkor is, ha eddig te voltál az, aki mindenkinek segített.
Nem kell összeomlanod ahhoz, hogy komolyan vedd magad: elég észrevenni, hogy már nehéz. Elég kimondani valakinek, hogy most nem tanácsra van szükséged, csak arra, hogy melletted maradjon egy kicsit.
Az érzékenységed, a fáradtságod, a könnyeid nem vesznek el az értékedből.
Néha pont az a legnagyobb erő, amikor végre nem játszod tovább, hogy minden rendben van.
K. E.
