20/07/2026
Évekkel ezelőtt sokszor éreztem azt, hogy elvesztem a talajt a lábam alól, amikor azt éreztem, hogy asaját agyam konkrétan csőbe húzott.
Pontosan emlékszem, hányszor éreztem, hogy a semmiből elöntött a forróság, a mellkasom összeszorult, és a szoba elkezdett dőlni velem. A szédülésig, a pánik széléig hajszoltam magam – pedig kívülről nézve nem történt égvilágon semmi.
Most már értem, hogy az agyam túltolta a műsort.
Benyomta a pánikgombot egy olyan veszély miatt, ami igazából csak a fejemben létezett. Elég volt egy negatív gondolat, amitől a belső mozim pedig már pörgette is a legrosszabb forgatókönyvet: „ Na, most fogok elájulni. Most veszítem el az irányítást.”*
Sokáig azt hittem, hogy a testem cserbenhagyott, és hogy velem van a baj.
Ma már a saját tapasztalataom, mint terapeuta, pontosan értem, mi zajlott le. Az agyunk nem tudja megkülönböztetni, hogy tényleg elütni készül-e egy busz, vagy csak beindult egy szorongató gondolat. Ha veszélyt érzékeltem, pánikoltam, felpörgetve a légzést, én meg elkezdtem szédülni tőle.
A fordulópont nálam ott jött el, amikor rájöttem, hogy nem kell elhinnem mindent, amit a gondolataim sugallnak.
Amikor a szédülés első jelénél már nem riadtam meg, hanem egyszerűen csak csillapítottam a saját agyamat „Köszi a figyelmeztetést, tudom, hogy jót akarsz, de ... most biztonságban vagyok."
Ma a terápiában pontosan ezen dolgozunk a hozzám fordulókkal. Nem azon, hogy soha többé ne féljenek (mert a félelem normális), hanem azon, hogy , ne dőljenek be a saját agyuk túlzó drámáinak.
Ha éreztél már hasonlót, csak annyit szeretnék mondani: nem veled van a baj, és nem vagy elromolva. Csak meg kell tanítanunk az elmédet arra, hogyan engedje el a vaklármát. 🤍
írhatsz privátban, ha szeretnél ezeken a pánik helyzeteken változtatni 0755 238 873
