04/08/2026
A "Hályogkovács" esete – amikor a magabiztosság és hírnév megelőzi a kompetenciát.
Engedjetek meg egy pár gondolatot a szakmai alázatról, a kompetenciahatárokról, és arról, hogy a segítő jó szándék önmagában miért nem mindig elég!
A hályogkovács története több száz éves, mégis meglepően aktuális.
A legenda szerint egy kovács, akinek a keze a kalapácshoz és az izzó vashoz idomult, egyszer bicskájával eltávolított egy szürkehályogot. A siker híre gyorsan terjedt a faluban, és egyre többen keresték fel a gyógyulás reményében. Pár embernek valóban segített és a hírnévből hamar hivatást "kovácsolt" magának.
A magabiztossága lassan megelőzte a tudását, és arról már nem szólt a fáma, hogy közben hány ember látása sérült meg. A kudarcba fulladt eseteket már nem jegyezte fel olyan lelkesen az "íródeák", mint a sikertörténeteket. Azon a napon, amikor egy orvos elmagyarázta neki a szem komplex anatómiáját és sérülékenységét, hirtelen belátta a felelősséget és felhagyott a hályogkovács mesterséggel.
Nem tudom, mennyire pontos maga a történet, de egy biztos: a tanulsága időtálló, és ma is aktuális.
Az utóbbi években csak kapkodom a fejem úgy az offline, mint az online térben egy aggasztó jelenség kapcsán, ami beárnyékolja a segítő szakmát.
Mintha egyre kevésbé számítana az, hogy valaki mennyi időt töltött valódi szakmai munkával, milyen klinikai tapasztalata van, ismeri-e a pszichopatológiát, járt-e önismeretbe, ápol-e szakmai kapcsolatokat, ismeri-e a segitő szakma etikáját, kompetenciahatárokat és mit tanult.
Sokkal fontosabb lett, hányan követik, mennyire meggyőző, és hogyan adja el önmagát.
A közösségi média algoritmusa és a segítségre kiéhezett, "fast food gyógyulást fogyasztók" tömege ezt a működést jutalmazza. A jól hangzó mondatokat, az instant megváltó kijelentéseket. Az emberi lélek viszont sosem egyszerű. Minél mélyebben foglalkozik vele valaki, annál több kivétellel, paradoxonnal és bizonytalansággal találkozik...
Ezt a pszichológia is jól ismeri. A Dunning–Kruger-hatás azt írja le, hogy a kevés tapasztalattal rendelkezők gyakran túlbecsülik saját tudásukat, mert még nincs elég ismeretük ahhoz, hogy felismerjék saját korlátaikat.
(Pl nem találkoztak pszihotikusan dekompenzált személlyel).
Paradox módon a valóban a tapasztalt szakemberek sokszor óvatosabban fogalmaznak, hosszú távú elkötelezett terápiás kapcsolatokat ápolnak.
Nem azért, mert bizonytalanabbak, hanem mert pontosabban látják az emberi működés összetettségét.
A segítő szakmákban az alapanyag maga az ember.
Amikor valaki traumával, kötődési sérüléssel, gyermekkori vagy mély érzelmi konfliktusokkal kezd dolgozni valakivel, már nem egyszerű beszélgetést vezet, hanem beavatkozik egy rendkívül érzékeny pszichés rendszerbe.
Az orvoslás és a segítő szakmák egyik legalapvetőbb etikai elve a primum non nocere – mindenekelőtt ne árts. Úgy gondolom, ez minden segítőre érvényes. Mert mindannyian emberi sorsokkal dolgozunk.
És ehhez nem elég egy módszer ismerete és pár jól hangzó állítás.
Ehhez ismerni kell a pszichopatológiát, tudni kell anamnézist felvenni, átlátni a fejlődéstörténetet és a családi kórtörténetet. Fel kell ismerni, ha egy súlyos depresszió, bipoláris zavar, pszichotikus sérülékenység, személyiségzavar vagy disszociatív folyamat állhat a háttérben, vagy hogy inkompetens beavatkozással az emberi tudat hamar dekompenzálható.
Tudni kell, mikor nem szabad továbbmenni. Azt is, hogy mikor kell lassítani, hogyan kell a kereteket tartani. Mikor kell pszichoterapeutához vagy pszichiáterhez, vagy más kompetens segítőhöz irányítani a klienst.
A valóság viszont az, hogy sok szolgáltatás úgy indul el, hogy ezekre zéró (jól érted-nulla!) rálátása van a lelkes segítőnek.
A csoportos műfaj talán még nagyobb rizikót hordoz. Legtöbbször heterogén csoportok verődnek össze, és megfelelő keretek nélkül dolgoznak együtt teljesen különböző pszichés állapotú emberek.
Néhány óra alatt életük legintimebb történeteit osztják meg egymással olyan térben, amelynek megtartása óriási szakmai feladat. És ez a tér egyre hígul. Sokan kiviszik a nagyvilágba, vagy az online térbe látványelemnek.
Mintha egy piactéren bárki kíváncsiskodó aki odatéved belehallgathatna egy-egy emberi dráma legintimebb pillanataiba. Vagy egy traumaoldás során feljövő idegrendszeri reakció-pl zokogás, remegés- a legvalidabb marketing lenne és azonnal lencsevégre kell kapni, poszot írni belőle.
A kegyetlen valóság meg az, hog aztán véget ér a workshop, az állítás, a tábor, az önismereti hétvége, és a résztvevő hazamegy.
A segítő meg már árkon-bokron túl van, sokszor follow-upra nem elérhető.
Van, aki büszkén állítja: "Csak egy alkalomra vállalok klienst"?!
Pedig a kliensben a valódi folyamat gyakran csak ezután kezdődik. Néhány nappal vagy két héttel később.
És hirtelen felborul egy addig működő egyensúly, erősödik a szorongás, régi traumák kezdenek aktiválódni, vagy egy addig kompenzált pszichiátriai sérülékenység válik láthatóvá. Szerencsére ezek ritka helyzetek, de számolnunk kell velük!
A szakmai felkészültség éppen arról szól, hogy nemcsak a gyakori eseteket ismerjük fel, hanem a ritka, de súlyos következmények lehetőségét is.
Az orvosi, pszichológiai és pszichoterápiás képzés egyik legfontosabb hozadéka szerintem nem egy módszer megtanulása, hanem annak felismerése, hogy milyen kevés biztos állítást lehet tenni az emberi lélekről. Talán ezért van az, hogy tíz-tizenöt év szakmai munka után az ember általában kevesebb kategorikus mondatot fogalmaz meg, mint a pályája elején. És ez nem azért van, mert kevesebbet tud, hanem azért, mert eleget látott ahhoz, hogy felelősségteljesebb legyen.
Nem gondolom, hogy csak orvosok, pszichoterapeuták, pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek stb. lehetnek jó segítők, sőt! Tisztelet minden olyan segítőnek és támogató módszernek, aki felismeri kompetenciahatárait, és segítséget kér, ha elakad.
Azt viszont ténynek tartom, hogy minden segítőnek ismernie kell(ene) a saját kompetenciahatárait. Legyen az coach, családállító, energetikai gyógyász, kineziológus, csontkovács, légzésterapeuta, női vagy férfikör-facilitátor, hangtálterapeuta, párkapcsolati tanácsadó stb.
Ne kell félni a kompetenciahatároktól, azok ismerete nem elvesz, hanem hozzáad a szakmai munkához. A kompetencia nemcsak azt jelenti, hogy tudom, mit kell tennem, hanem azt is, hogy tudom, mikor nem én vagyok az illetékes.
A hályogkovács története valójában arról szól, milyen könnyű összetéveszteni a sikert a szakértelemmel.
A legnagyobb veszély manapság nem az, hogy keveset tudunk, hanem hogy túl korán azt hisszük: már mindent (is) tudunk!
Fotó: Wikipedia-Eye surgery in middle ages
