20/07/2026
Az első vezetésóra az autósiskolában kezdődött.
A brantot...
Kint kezdődött a földúton, Homoródon
Egy öreg fehér Daciában, apámmal a jobb oldalon, nekem, meg úgy vert a szívem, hogy azt hittem, még a motor zúgását is túlharsogja.
Hát, valahogy így tanult meg annak idején sok legény autót vezetni mifelénk.
Nem volt ott se modern tanterem, se szépen felcicomázott tanulóautó, se oktató, aki szépen, türelmesen magyarázta volna, hogy ezt így, azt meg amúgy.
Volt egy Dacia. Egy poros földút. A mező, s apám. Anyám hátul (neki szerintem jobban vert a szíve) és persze az öcsém, aki szerintem számolta az éveket, hogy mikor kerül sorra. Ennyi.
Beültem a kormány mögé, a tenyerem izzadt, a lábam "trepidált" , de azért úgy fogtam azt a kormányt, mintha legalábbis Bukarestig készülterm volna egyhuzamban.
Apám meg ott ült mellettem, s mondta a magáét:
– Fiam... a kuplungot szépen, lassan...
Azaz te... trepidáló lábbal, Dacia kuplung..... normi, hogy lefullasztottam... indítás megint, egyes és elindultunk...
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ember lett belőlem.
Ez nem csak egy vezetésóra volt.
Az egy kicsit az élet iskolája volt.
Ott tanultam meg, mi az a türelem.
Mi az a bizalom.
S mi az, amikor félsz valamitől, de azért mégis megpróbálod.
Van az úgy, hogy néha lefullad a motor... újjra indítjuk és megyünk tovább..
