20/09/2025
Just say no - csak mondj nemet. Ez volt a 80-as években a Nancy Reagan által elindított drogellenes kampány szlogenje. Ami ma is visszhangzik szerte a világon: mondj nemet a drogokra! Az ezen a megközelítésen alapuló rendőrségi drogprevenciónak is ez a lényege: megtanítunk arra, hogy nemet mondj. Egyszerű és népszerű üzent, nemde?
De a valóságban nem véletlen, hogy nem működik. Máté Gábortól tanultam meg azt, hogy az emberek gyakran éppen azért küzdenek mindenféle testi-lelki nyavalyával, azért bonyolódnak bele különféle torz, kívülről értelmezhetetlennek látszó viselkedés-loopokba és bántalmazó kapcsolatokba, mert nem tanulnak meg igent mondani bizonyos alapvető szükségleteikre.
Vagy úgyis fogalmazhatnék, hogy túl sok rosszra tanulnak meg igent mondani csak azért, hogy érezzék: szeretik és elfogadják őket. Túl sok kompromisszumot kötnek már kisgyermekkorukban, túl gyakran öltenek fel álságos, hamis maszkokat. Mert a trauma nem rossz dolgok emléke, hanem az, ahogyan átformál és megfoszt a kapcsolattól a saját testhez, lélekhez. Ezért aztán egy ponton a testük fog nemet mondani. Egyre nő az árnyékuk, és ez az árnyék szinte üvölt ott bent azért, hogy észrevegyék, elismerjék, figyeljenek rá. És az egyik eszközt, hogy felszínre bukkanjon, éppen a drogok kínálják.
Szoktam idézni Keith Richardszot ezzel kapcsolatban: mi mindenre képesek az emberek csak azért, hogy néhány óráig ne kelljen önmaguknak lenniük. Bár a drogfüggőség önpusztító folyamat, de mindig valós szükségletek állnak mögötte, amik kielégítésre várnak: szükséglet a kapcsolódásra, a biztonságra, a figyelemre, a nyugalomra.
Ezeknek a valós szükségleteknek a felismerése nélkül hiába mondasz nemet a drogokra - vagy akár más függőséget okozó dologra, pornóra, videójátékra, szerencsejátékra. Ők igent mondhatnak rád és az árnyékod elfogadja az ajánlatukat. Az évek során arra kellett rájönnöm, hogy a nemet mondás művészete nem a drogoknál kell, hogy kezdődjön. Hanem ott, hogy megtanulunk nemet mondani egy csomó önkorlátozó hiedelemre, ami hosszú évek óta sakkban tartja az önértékelésünket és beszorít minket a létezésnek egy olyan periferiális tartományába, ahol túl gyakran adjuk fel a játékos jelent a nyomasztó múltért vagy a szorongató jövőért.
Iskolapadban ülve, képernyők előtt, edzéseken, közösségi médián, munkahelyeken: folyamatosan kapod az üzenetet, hogy nem vagy elég.
"Évekig tartott, míg kihánytam magamból mindazt a mocskot, amit magamról megtanítottak — és amit félig-meddig el is hittem —, mielőtt úgy tudtam a földön járni, mintha jogom volna itt lenni," mondta James Baldwin, afro-amerikai író. Hány ilyen hiedelem-kacatot őrizgetsz a lelked mélyén arról, hogy neked mi nem sikerülhet, te mire nem vagy képes, te mennyire nem vagy méltó? És gondolj bele, hogy mondjuk egy mélyszegénységben, kirekesztettségben, gyermekotthonban felnövekvő fiatal milyen dózist kap belőle.
Mondjunk nemet, mint társadalom, arra, hogy hülyének néznek minket.
Nemet arra, hogy embertársaink hihetetlen testi-lelki nyomorban éljenek.
Mondjunk nemet arra, hogy hátrányosan megkülönböztessenek a nem, a bőrszín vagy a sz*****is orientáció szerint.
Mondjunk nemet az önkorlátozó tévhitekre.
Mondjunk nemet arra, ha bántanak és megaláznak minket.
A folyamatos lekicsinylésre.
Mondjunk nemet a mérgező szégyenre.
Meg kell tanulnunk nemet mondani arra, hogy hiteltelen életet éljünk.
